Tegnap feltettük a Facebook-oldalunkon egy félig komolytalan kérdést: „Akik ma a PestiSrácok megszűnésének tapsolnak, és tavaly ilyenkor még féltették a kormánytól a médiaszabadságot, kicsit azért szégyellik most magukat? Na, csak egy kicsikét?”
A kommentek és a kommentelők elképesztőek voltak. Nemcsak a színvonal, de a mennyiség terén is. 
Nem tudom, hogy ez az izzó, ostoba gyűlölet mikor ér véget Magyarországon, de érdemes felidézni a 2016. októberi eseményeket a Népszabadsággal kapcsolatban.
Pontosan 10 éve zárt be a Népszabadság, amit akkor a Fidesz kemény magja kitörő éljenzéssel fogadott. Az se tetszett, így írtam egy rövidke posztot, e posztot később néhányan át is vették. Jól elküldtek privátban melegebb éghajlatra – áruló voltam, és libsi, természetesen. De akkor is érdemes megnézni, hogy mennyivel visszafogottabban érveltek még az emberek. Meg úgy általában egyáltalán, akkoriban még érveltek. A vita még hasonlított a vitára. Pedig már annak idején is azt hittem, a közbeszéd színvonala ennél nem tud lejjebb menni – de tudott. És ahogy elnézem, még mindig tud.
Emberek!
Ne örüljetek már, ha egy magyar nyelvű újság megszűnik. Le kéne szokni erről. Tavaly ekkortájt ezt elmondtam, leírtam az akkori kormány egyik legrosszabb terve kapcsán is, ahogy 2016-ban és most is: mi, az olvasók, az emberek leszünk kevesebbek, ha megszűnik egy-egy nézőpont. Függetlenül attól, hogy egyetértesz vele vagy sem.
Magam részéről sose voltam például se Népszabadság-, se PestiSrácok-olvasó – bocsi, Gergő –, de ha kell, gyűjtést szerveznék, mert ez lenne a civil kurázsi lényege, ahogy a sajtószabadságé is. Nem? De a minimum az, hogy nem örülünk a másik nyomorának. Miért?
„Úgy kell cselekednem másokkal, ahogyan szeretném, hogy velem is cselekedjenek! Nagyon nem jó, hogy még mindig a régi beidegződések alapján vannak, akik elégtételt és örömet éreznek ilyenkor.” – ezt írtam 10 éve, és félek, hogy hasonlót fogok 2036-ban is.
Sajnos, nem sajnos, a történelem mindig ismétli magát. Akik egyszer örülnek, máskor majd szomorkodni fognak. Sok emberben gyűlik mostanában ugyanaz a düh, ami a Tiszát rekordgyőzelemre vezette. Lehetnénk emberségesebbek egymással, ha másért nem, azért, hogy vesztett helyzetben majd a másik jóindulatára hagyatkozhassunk. Persze nem vagyunk emberségesebbek. Kb. 20 éve nem is értjük ezt. Inkább belerúgunk abba, akibe csak lehet. Mindegy, én azért leírtam.
