A kormányzás elmélete a rendszerváltás utáni Magyarországon: A jogállam, a jó állam és a hatalommegosztás. Recenzió Szaniszló Krisztián új könyvéről.
Nemrég jelent meg Szaniszló Krisztián egyetemi oktató, jogász, kulturális menedzser új könyve a Pázmány Press egyetemi tankönyvkiadó gondozásában. Aki nem jogász könnyen lehet, hogy elvérzik a borító lapozása során, ám a jogászoknak is kemény olvasmány lehet. Témáját tekintve a kormányzás közjogi kontextusát és a kormányzásra ható közjogi eszmeáramlatokat mutatja be a rendszerváltás utáni Magyarországon. Valljuk, be ez nem az a tipikus esti olvasmány.
Ugyanakkor, mivel a mű célja a kortárs kormányzásra ható és azt leíró közjogi elméletek bemutatása, ezért a „kitartók” igazi kincsre bukkanhatnak, ha tudományos alaposággal szeretnek a politikát befolyásoló erőkről olvasni.
TL;DR
A mű elsősorban államelméleti fókusszal bír, emellett azonban holisztikus szemlétetmódot alkalmazva politikatudományi és alkotmányjogi fejtegetésekben is gazdag, kutatás módszertanában használja a jogtörténeti, az összehasonlító, az alkotmányelméleti és a normatív leíró metodológiát is.
Az értekezés azt kívánja bemutatni, hogy hazánkban a modern politikai ideológiákkal (konzervativizmus, liberalizmus, nacionalizmus és szocializmus) szemben az állam társadalmi szerepét és beavatkozási lehetőségeit tekintve sokkal nagyobb jelentősége volt a kormányzati szerepfelfogásra és hatáskörgyakorlásra fontos befolyást gyakorló közjogi eszmeáramlatoknak.
CSU = FIDESZ-KDNP?
A mű talán legérdekesebb részében a rendszerváltás rendszerét (1990-2010), felváltó Nemzeti Együttműködés Rendszere (NER) kerül fókuszba. Szaniszló szerint a FIDESZ-KDNP által életre hívott NER különbségeit az államberendezkedésben azért nehéz megragadni, mert alkotmányos szinten Magyarország egy parlamentáris köztársaság maradt. A korábbi versengő többpártendszert felváltotta egy domináns páttrendszer (Dél-Afrikában, Japánban és Bajorországban működik hasonló), így a korábbi konszenzuális demokráciamodellt is felváltotta egy többségi modell a 2/3-os alkotmányozó kormányzati többség birtokában.
Az alkotmányfelfogás szintjén a jogi konstitucionalizmust felváltotta a politikai alkotmányosság, a jogállami univerzalizmust pedig a közjogi szuverenizmus. Míg korábban a jogállamiság a materiális igazságosság és jogegyenlőség érvényesítésének eszköze is volt, 2010 után elsősorban a formális jogbiztonság érvényesülését jelenti. Az Alkotmánybíróság (AB) a rendszerváltástól Sólyom László alapító elnök aktivista felfogását követte, ahol a „jogállami forradalom” jogfejlesztéssel történt a „láthatatlan alkotmány”, mint alkotmányértelmezési doktrína mentén. Az AB volt a jogalkotás fő ellensúlya, több esetben egyfajta „negatív jogalkotóként” (pl. halálbüntetés eltörlése), jellegadó hatásköre pedig a normakontroll volt, melyet bármelyik magyar állampolgár kezdeményezhetett (ún. actio popularis).
A korábbi Alkotmányhoz képest a 2012-ben hatályba lépett Alaptörvény már nem egy értéksemleges „kézikönyv”, hanem sokkal inkább egyfajta világnézeti programadás, a „felülalkotmányozás” révén az alkotmányértelmezés terén az AB helyett már a parlementi szupremácia érvényesül, az alkotmánymódosítás pedig ellenzéki-kormánypárti kompromisszum helyett diszkrecionális kormánydöntés eredménye.
A valódi alkotmányjogi panasz révén az AB jellegadó hatásköre az Alaptörvény rendszerében a bírói döntések kontrollja lett a valódi alkotmányjogi panasz révén, szerepfelfogása pedig az alkotmányos identitás védelme. A választási rendszer ugyan megmaradt vegyesnek, ám a korábbi arányosság helyett már a többségi jellege domináns, az országos népszavazás szerepe is megváltozott, a jogalkotás helyett immáron annak legitimálását szolgálja. A kormányzás korábbi formális, intézményes és személytelen karaktere is megváltozott, 2010 után a kormányfő karizmatikus hatalomgyakorlása által informálissá és perszonálissá vált. A kormányzati koordináció 2010 előtt egyfajta koalíciós érdekegyeztető fórumot jelentett, míg ma már egyértelműen a miniszterelnök kormányzati munkaszervezetét.
Fékek és ellensúlyok, hol vagytok?
Az Országgyűlés a rendszerváltás rendszerében a Kormánnyal való viszonylatában a jogalkotási fék és ellensúly szerepét töltötte be, míg a NER-ben leginkább a normatív kormánydöntések jogalkotási aktusba foglalását szolgálja. Az AB és az Országgyűlés korábbi belső kontrollszerepét pedig a hatalommegosztás rendszerében olyan külső vertikális szereplők vették át, mint az Európai Bizottság vagy az Európai Unió Bírósága. Míg a jogalkotás korábban alkotmányos és jurisztokratikus korlátok között zajlott, a 2/3-os kormánytöbbség birtokában instrumentalizált és voluntarista jellege ölt, ahol csak külső kontrollmechanizmusok érvényesülhetnek. A társadalmi ellátórendszerek (pl. egészségügy, közoktatás) igazgatása 2012 előtt decentralizált volt az önkormányzati autonómia keretei között, az Alaptörvény rendszerében jellegadó a központosítás és a dekoncentrált, állami fenntartás (pl. iskolák, kórházak, levéltárak). A mű nagy erénye, hogy mindezeket képes egy ábrában is bemutatni a könyv mellékletében (273. o.). Tényleg nagy erény, mert aki idáig eljut, a Szahara egy svédasztalos oázisában találja magát.
Hatalommegosztás, szuverenitás elméletek, és minden, ami szem szájnak ingere
Ahogy Karl May, a Winnetouban a tájleírásokkal szelektálta olvasóit, úgy Szaniszló Krisztián a mű első felében a jogállamiság, a hatalommegosztás és a szuverenitás eltérő felfogásainak bemutatására törekedett. Külön kitérve a nemzeti és történeti sajátosságok hangsúlyozására. Tette ezt persze azért, mert a hatalommegosztás rendszere több évszázados organikus fejlődés eredménye, amit a naponta változó ideológiák nem nagyon írhatnak felül.
A közhatalmi szervek egymáshoz viszonyítható feladat- és hatásköreit rögzítő normákat, valamint az egyéb közjogi szervezetszabályozó eszközöket vizsgálva a szerző szerint beszélhetünk statikus hatalommegosztásról. Az pedig, hogy a közhatalmi szerv adott időintervallumban (pl. kormányzati ciklus) hányszor, milyen terjedelemben és sikerességi rátával él a feladat- és hatásköreivel egy másik közhatalmi szerv ellenében (pl. sikeres köztársasági elnöki alkotmányossági vétók Magyarországon), a dinamikus hatalommegosztást jelenti. A dinamikus hatalommegosztás intenzitása kvantitatív és kvalitatív módon is mérhető.
A szerző amellett érvel, hogy a hatalommegosztás intézményesüléséhez a gazdasági rendszer mellett – a hatalommegosztás nem képes kiteljesedni a tervgazdaság vagy az államkapitalizmus viszonyai között – szükséges egy szabályozottan versenyelvű ugyanakkor konszenzusképes, és nem túlpolarizált politikai kultúra, továbbá a megosztott hatalomgyakorláson és a jogállami alkotmányos tradíciókon alapuló közjogi hagyomány is.
Jó a magyar kormányzás?
Szaniszló Krisztián lehetne a végén egy kicsit bátrabb. Körömrágósan izgalmasan várja az olvasó, hogy ítéletet mondjon a NER, vagyis az Alaptörvényen alapuló magyar kormányzásról, de nem teljesen teszi fel az „i”-re a pontot. Hangsúlyozza, hogy nincsenek univerzálisan alkalmazható receptek, így hazánk esetében vizsgálandók a kormányzás mozgásterét, lehetőségeit és stílusát befolyásolni képes történeti hagyományok, geopolitikai adottságok és gazdasági-társadalmi viszonyrendszerek is.
A mű be kívánja mutatni, hogy a pártállami és a hatalommegosztást tagadó szocialista diktatúrát követő "államtalanítás", a kiterjesztő jogállamiság felfogás és az ezzel párhuzamosan népszerű neoliberális állam-, gazdaság- és társadalomszervezési elvek ellenére a rendszerváltástól napjainkig minden kormányzat arra törekedett, hogy feladat- és hatásköreit, valamint a közigazgatásra és a társadalmi ellátórendszerekre gyakorolt politikai befolyását minél teljesebb mértékben kiterjessze.
Varga Zs. András ajánlása nekem kicsit hiányzik az elejéről
Szaniszló Krisztián végül leírja, hogy a jog politika feletti uralmával szemben Machiavelli nyomán kritikus szerzők, mint Tilo Schabert vagy Eric Voegelin politikai realista iskolája mennyiben hatottak a 2010-ben hivatalba lépő Orbán-kormány állam- és jogfelfogására. Hasonlóan Leo Strauss arisztotelészi és neoplatonista gyökerű felfogásához, mely a kortárs liberális demokráciák „államtalanító” hatalomkorlátozását is kritizálja.
A nem éppen könnyű témához képest a könyv stílusa meglepően olvasmányos, a mondatfűzése gördülékeny. Ugyanakkor a téma és megközelítésmód általi sajátosságokat is figyelembe véve a megfogalmazásmód a tudományos művektől elvártakhoz igazodik, az érzelmi húrok pengetése helyett sokkal inkább választékosan visszafogott.
A könyv az interneten díjmentesen is elérhető az alábbi linken:
