A közösségi média egy szuper találmány. Rengeteg előnye van, többek között például, hogy rég nem látott ismerősökkel, rokonokkal lehet nagyon könnyen felvenni a kapcsolatot. Meg tudjuk osztani életünk fontos pillanatait olyanokkal, akik mondjuk fizikai távolság miatt nem tudnak részt venni benne. Szóval eredendően nem egy rossz dolog. A kezdeti időkben a magyar interneten az IWIW vagy a myVIP a mai felületekhez képest egy aranyos hely volt, ahol tematikus klubokban akár ismerkedni is lehetett. Aztán jött a Facebook, ami kezdetben a mai Facebookhoz képest szintén szivárványország volt. Akkor megtudhattad, milyen fajta kenyér lennél, ha kenyér lennél, és ezt megosztva együtt lehetett nevetni azon, mi ez a képtelen butaság. Ehhez képest ma algoritmusok buboréknak nevezett véleménybörtönében doomscrollozunk, és megbabonázva zárjuk saját magunkra a rácsokat, és hajítjuk el a kulcsot.
Az internet felerősített hangjai
A közösségi média vált az új valósággá. Irányítja az életünket, az ízlésünket, a világnézetünket, az ismerkedési szokásainkat, mindent. Nagyon nehéz kibújni a hatása alól. A tömeg nem is tud. Ennek egészen egyszerű, hideg technikai és biológiai oka van: az algoritmusokat nem az igazságra, hanem a figyelmünkre optimalizálták. Az emberi agy evolúciós törvényszerűsége, hogy sokkal gyorsabban és erősebben reagál a veszélyre, a felháborodásra és a botrányra, mint a békés, normális dolgokra. A techcégek programozói ezt pontosan tudják. Az algoritmus másodpercenként elemzi, hogy mi előtt torpanunk meg, mi dühít fel minket, és szándékosan adagolja alánk a feszültséget, mert a harag és a megbotránkozás láncol minket leginkább a képernyőhöz. Az átlagember nem azért nem tud kijönni ebből a hurokból, nem azért mert gyenge, hanem mert egy többszörösen tesztelt, függőségre tervezett pszichológiai gépezet ellen kellene harcolnia.
A mindennapokban hány igazán ostoba emberrel találkozunk? Vagy hány laposföld-hívővel? Évente eggyel-kettővel? Na, az internet mindet összegyűjti, és felerősíti a hangjukat, azt a hamis érzetet keltve, mintha minden második ember az lenne. Ugyan meglehet, hogy egy-egy hülyeségnek igen népes egy csoportja, de annak jelentős része azért megy oda, hogy nevessen, másik része azért megy oda, hogy vitatkozzon (annak sincs sokkal több értelme mondjuk), és a maradék, aki tényleg belelovalta magát a marhaságba.
Arról nem beszélve, hogy egyébként lehet valaki nem okos, lehet, hogy még be is vesz valami tudománytalan dolgot, mondjuk, hogy mérgeznek minket a repülőkkel. Attól még a mindennapokban még köztük is ritka, aki agresszíven rosszindulatú. Többségükről meg sem tudod a való életben, mert ezer más dologról beszéltek. Arról nem beszélve, hogy élőben senkinek nincs akkora arca, mint interneten. A legtöbb vita körökkel barátságosabb módon zajlik élőben. John Suler kiberpszichológus kutatása vizsgálta a monitor mögötti névtelenséget (vagy fizikai távolságot), a szemkontaktus hiánya és az, hogy nem látjuk azonnal a másik reakcióját, kikapcsolja az agyunkban az empátiáért felelős gátlásokat. Ezért írnak le emberek olyat a kommentekben, amit egy kávé mellett soha nem mondanának a másik szemébe. Persze, hogy melyik a valódi arca egy-egy embernek, az gondolom egyénfüggő, és nagyon nagy meló lenne szakembereknek mindegyiket végigzongorázni. De a vége akkor is ugyanaz. A való élet nem olyan, mint az internet. És abban biztos vagyok, hogy a többség egyetért velem abban, hogy a való élet kell hogy fontosabb legyen.
Az algoritmusok fogságában
De ott vannak a világnézeti kérdések. Legyen az politikai, vallási stb. Ezeket is kiforgatja a digitális világ. Kezdjük ott, hogy buborékokba zár. Már az elején leszögezném, hogy NEM, ez nem magyar sajátosság. Nem vagyunk ennyire különlegesek, hogy az egész világot behálózó internet csak ránk hatott így, vagy csak mi használjuk így… Bárhol, ahol van internet és közösségi média, ott ez jelen van. A kis buborékunkba az algoritmus terel be. De saját magunk megyünk bele. Feldob több témát, mi arra kattintunk/bökünk, ami érdekel, és attól függően, melyiket milyen hosszan tartjuk nyitva, a következőkben ahhoz hasonló dolgokat fog ajánlani. Első hallásra ez egyébként nem is tűnik ördögtől valónak. Sőt, még hasznosnak is tűnik.
Csakhogy egy idő után nem találkozunk olyan tartalommal, ami esetleg valami módon nem egyezik a mi világlátásunkkal. A kivétel csak az, ha valami olyan történik, ami egy ütközőpont. Mert ott egy ránk szabott keresőszó megjelenik egy olyan hírben, ami kívül áll a mi buborékunkon. Ez leggyakrabban akkor fordul elő, amikor a másik oldalnak valamilyen eredménye van, és mivel ez az egyetlen alkalom, mikor találkozunk ezzel az oldallal, támadásnak, ellenünk intézett agressziónak éljük meg, hogy egy ügyük előremozdult. A szociálpszichológia zéró-összegű torzításnak (zero-sum bias) nevezi azt a jelenséget, amikor a csoportok közötti bezártság miatt képtelenek vagyunk elhinni, hogy mindkét oldal nyerhet, vagy hogy a másik sikere nem a mi bukásunk. Mivel az algoritmus elvág a másik oldal kontextusától, ha a buborékodon kívül felbukkan egy kulcsszavad a másik oldal sikereként, az agyad nem "másik véleményként", hanem a saját csoportod (identitásod) elleni közvetlen fenyegetésként fordítja le. Így nagyon gyorsan alakulnak ki a társadalmakban a feszültségek. Nem akarok rózsaszín szemüvegen keresztül nézni az internet előtti világra. Akkor is volt, aki nagyon-nagyon utálta a vele nem egyező embereket. Jó sok szörnyűséget tudunk is felsorolni a történelem lapjairól, hogy mit műveltek egymással. Csak annyit mondok, hogy a hergelésnek egy új és nagyon hatékony platformja született meg.
Az eltorzított valóság
Itt is igaz, hogy egy szűk réteg hatalmasnak tud tűnni. A való életben hány valóban, de úgy tényleg valóban nácival találkozik az ember? Évente eggyel? Na és hány transzneművel? Vagy olyannal, aki tényleg komolyan gondolja, hogy az óvodásokat rá kell vezetni arra, hogy jobb nekik, ha majd nénibácsik lesznek? Gyanítom, ugyanolyan sokan vannak, mint a valódi nácik, vagy még annyian sem. Mégis a közösségi média annyira uralja a világról alkotott képét nagyon sok embernek, hogy ha valaki kimondja, hogy jobboldali, vagy nem mondja, csak állást foglal jobboldali nézőpont mellett, már lelki szemeink előtt látjuk, ahogy karlendítve masírozik társaival az utcán. Ugyanez a másik oldalon: valaki kiáll mondjuk valamilyen baloldali érték vagy ügy mellett, máris vagy a vascsövekkel hőbörgő antifát, vagy a bőrtangás, szőrös nénibácsit látjuk benne, aki dörgölőzik a gyerekeinkhez. Pedig nagy eséllyel egy normális ember mind a kettő, csak a közösségi médiában extrém módon fel van tekerve a hangerő mindkét oldal szélsőségesein. A Pew Research Center politikai polarizációt vizsgáló kutatásai rendszeresen kimutatják, hogy a közösségi médiában megjelenő politikai tartalmú posztok és kommentek elsöprő többségét (kb. 80%-át) a felhasználók egy nagyon szűk, mindössze 10-20%-os radikális magja hozza létre. A mérsékelt többség egyszerűencsendben marad.
Ez pontosan igazolja azt, hogy a valóságban ritka a radikális, csak a net összegyűjti és felhangosítja őket. Ehhez hozzájön még hogy a Facebook belső dokumentumai (amik a Facebook Files szivárogtatás néven váltak ismertté) lebuktatták a Meta-t: az algoritmusukat úgy programozták, hogy a "harag" (angry) reakciót ötször (5x) nagyobb súllyal vette figyelembe a hírfolyam összeállításánál, mint a sima lájkot. Azért csinálták, mert rájöttek, hogy ha a felhasználó dühös vagy felháborodott, sokkal több időt tölt az oldalon, így több reklámot lát.
Nagyon ritka hogy valaki teljesen jobboldali vagy teljesen baloldali legyen. Az, aki mondjuk 10 ügyből 10-re jobboldali választ ad, az királypárti. Hány királypárti emberrel találkozunk egy év alatt? Árnyalatok vannak, amik akkor derülnek ki, ha a való életben ismerjük meg az embert, és minél inkább koncentrálunk a való életben történt dolgokra, annál inkább döbbenünk rá, hogy nem akkora tragédia, ha valaki nem ugyanazt gondolja valamiről, mert amúgy rendes ember, és számtalan más témában meg egyezünk. Ezt a közösségi média jelenleg nem tudja.
A képernyő és az algoritmus ugyanis képtelen kezelni az árnyalatokat. Nem a megértésre, a békére vagy az emberi kapcsolatok finomságaira van optimalizálva, hanem a tiszta profitra, amit a mi dühünk és megosztottságunk termel ki. Miközben a digitális térben szalmabábukkal harcolunk, és olyan végletek alapján ítéljük meg a másikat, amik a valóságban szinte nem is léteznek, észre sem vesszük, hogy ez átszivárog a való életbe. A digitális világ alkotta kép ott lebeg a valóságban létező kapcsolataink körül. Egy furcsa csavar végett a valóság tényleg egy mátrixá válhat.
De a döntés még mindig a mi kezünkben van. Elhisszük az algoritmusok által vetített torz, félelmetes és dühítő árnyképeket, vagy inkább letesszük a telefont, és esélyt adunk a hús-vér valóságnak? Mert ha megtesszük, szinte biztosan rá fogunk jönni, hogy a világ nem antifákból, nácikból és laposföld-hívőkből áll. Hanem olyan normális emberekből, akikkel a nap végén ezer más dologban egyetértünk. Ideje lenne visszavenni az irányítást, és emlékeztetni magunkat: a valódi élet kint zajlik, a rácsokon kívül, és túl értékes ahhoz, hogy el-doomscrollozzuk.
