Kevés olyan egyházi dokumentum születik, amely nemcsak elvi állásfoglalásként, hanem a jelenkor társadalmi és politikai valóságának értelmezéseként is olvasható. XIV. Leó pápa Magnifica humanitas című enciklikája ilyen mű – állítja Solymári Dániel humanitárius fejlesztési szakértő és diplomata Vatican Newsnak adott interjújában .
A Máltai Szuverén Lovagrend terepprogramjainak egykori igazgatója, később pedig a magyar Külgazdasági és Külügyminisztérium Hungary Helps Programjának nagykövete az enciklika egyik legnagyobb erényének azt tartja, hogy nem egyszerűen „egy eszményi világot vetít elénk, hanem a szolidaritás új lényegét is feltárja”. Valamint hogy következetesen a társadalom peremére szorult emberek szemszögéből vizsgálja a világot.
Solymári szerint XIV. Leó pápa nem a siker, a hatalom vagy az erő oldaláról értelmezi korunk folyamatait, hanem azok felől, akiket a gazdasági, politikai vagy társadalmi rendszerek maguk mögött, pontosabban fogalmazva magukra hagytak. Ennek megfelelően az igazságosság kérdése központi helyet foglal el a dokumentumban.
Rámutat: az igazságtalanságok nem pusztán a hatalmat gyakorló politikusok rossz döntéseinek következményei, hanem sok esetben az adott társadalmak mélyen beágyazott strukturális válságaiból fakadnak. Példaként a szubszaharai Afrika nyomornegyedeiben vagy a délkelet-ázsiai menekültek világát említi. Az ott élők nemcsak a történelem vesztesei, hanem olyan emberek, akik tartósan a társadalmi és jogi keretek védelmén kívül rekedtek. „Egy árnyékvilágban élnek – mindannyian elvetett kövek.”
Az interjú foglalkozik az egyház társadalmi szerepével is. Solymári tapasztalatai alapján határozottan vitatja azt a szemléletet, amely a keresztény egyházakat pusztán jótékonysági szervezetekként kezeli. Érvelése szerint a Közel-Keleten, Afrikában vagy Latin-Amerikában az egyházi közösségek nemcsak segítséget nyújtanak, hanem az emberek identitásának és mindennapi életének meghatározó részei. Emiatt tévesnek tart minden olyan politikai elképzelést, amely megkísérli a hitalapú közösségeket a közélet peremére szorítani.
Álláspontja szerint „minden olyan társadalomkép, amely a hitalapú közösségeket és az egyházakat háttérbe kívánja szorítani, és az egyházak nélküli politikai és társadalmi tér félreértett változatát akarja létrehozni, miközben ezt „pluralizmusnak” nevezi, teljesen idegen a megélt valóságtól”. Úgy gondolja, legalább ennyire „téves, történelmietlen és igazságtalan az a politikai szemlélet és célkitűzés is, amely a keresztény egyházakat csupán kisebbségként kezeli, és számukra csak a kisebbségi jogok torz formáját kívánja biztosítani”. A kisebbségi státusz a szóban forgó közösségek számára akkor is elfogadhatatlan és megalázó, ha az az egyes térségekben számszakilag, demográfiai adatokkal alátámasztható.
Az enciklika a mesterséges intelligencia korszakának kihívásaira is reagál. XIV. Leó pápa szerint a digitális korszakban egyre inkább elmosódnak a kultúrák közötti különbségek és maga a párbeszéd tere is. A válasz erre a szinodális szemlélet lehet, amely a meghallgatásra, az együttműködésre és a közösségi gondolkodásra épül. Solymári azonban arra hívja fel a figyelmet, hogy a dokumentum jelentősége jóval túlmutat a technológiai kérdéseken.
Solymári szerint az enciklika nyíltan kimondja, hogy korunk továbbra is a kemény hatalom logikája szerint működik. A nemzetközi rendszer alapját ma is a katonai erő, a kényszerítés és az elrettentés képezi. Ebben a hatalmi kultúrában a puha hatalmat a gyengeség jelének tekintik, nem pedig a civilizált tekintély magasabb formájának.
Hagsúlyozza:„Világunk rendjét – amelyet politikai célok nevében kényszerítenek ki és tartanak fenn – a félelemkeltés és a pusztítás képességéből vezetjük le, nem pedig a testvériség, a bizalom és a közös felelősség erejéből.”
A szakértő szerint az enciklika egyik legfontosabb figyelmeztetése éppen az, hogy a tartós béke nem a másik fél megtöréséből, hanem annak szabad beleegyezéséből születik. A katonai erő legitim politikai eszközként való újbóli elfogadása ezért nemcsak politikai, hanem erkölcsi visszalépés is.
A beszélgetés végén Solymári Dániel a vallási és humanitárius diplomácia szerepét hangsúlyozza. Meglátása szerint ezeknek a szereplőknek nem a geopolitikai érdekek képviselete a feladatuk, hanem annak folyamatos emlékeztetése, hogy a menekült, a szegény, az üldözött vagy a háborúban született gyermek nem a politika mellékterméke, hanem maga az emberi valóság.
Értelmezésében a Magnifica humanitas nem elsősorban a technológiai korszak enciklikája. Sokkal inkább felhívás arra, hogy a világot ne a győztesek, hanem a legkisebbek szemszögéből próbáljuk megérteni. Ez adja a dokumentum aktualitását és erejét.
Ez az írás mit sem ér olvasóink nélkül. Ha fontos neked, hogy maradjon kritikus jobboldali hang is a nyilvánosságban, támogass minket Patreon-on, Donably-n, vagy a KözTér alapítványán! Köszönjük!
