Előző cikkemben kifejtettem, hogy hogyan vált a migráció jelensége és témája a Fidesz lassan ölő mérgévé a kommunikációs térben. A bevándorlás és annak kezelése ugyanakkor az Uniós politikában is hasonló hatást fejtett ki.
2015-ben ugyanis a Fidesz és az Uniós intézmények viszonya még bőven nem volt olyan rossz, mint 10 évvel később. Bár már túl voltunk a Tavares-jelentésen, a jogállamisági problémák és a vitás kérdések még kezelhetőnek tűntek és a Fideszt a néppárti tagság is védte a komolyabb retorzióktól. Az EPP vezetése ugyanis ekkor még majdnem teljes mellszélességgel kiállt az akkori kormánypárt mellett, nem kis részben Angela Merkelnek, valamint a Fidesz és a CDU közötti szoros és jó viszonynak köszönhetően.
Ebbe a képbe „rondított bele” a migráció, amely az első komolyabb törés volt a magyar-német viszonyban, hiszen Merkel és Orbán teljesen más megközelítést alkalmazott és mindkettő meg volt győződve róla, hogy a saját álláspontja a helyes és az erkölcsileg egyetlen, vállalható alternatíva. Merkel a befogadás, Orbán a kinn tartás és a kemény határőrizet mellett kardoskodott és ez komoly éket vert közéjük és lényegében elindította a lejtőn nemcsak a magyar-német, hanem a magyar-EU-s kapcsolatokat is.
Orbán Viktor ugyanakkor ebből az egészből azt tanulta meg, hogy megéri az Unióval konfrontálódni.
Az egyik következtetés, amit levont, hogy a brüsszeli intézményrendszer túl lassú, bürokratikus és ideologikus ahhoz, hogy szembeszálljon egy renitens tagállam akaratával. A miniszterelnök azt a következtetést is levonta a migrációs csatából, hogy ha egy szerinte erkölcsileg helyes és a társadalom által támogatott álláspontot képvisel, akkor az belpolitikai hasznot hoz neki. A népszavazáson vagy épp nemzeti konzultáción artikulált népakarat pedig egy olyan eszköz, amellyel Brüsszel sem tud mit kezdeni.
A migrációval kapcsolatos legnagyobb sikert ugyanakkor Orbán évekkel később aratta le, amikor Európa lényegében beismerte, hogy a magyar miniszterelnöknek igaza volt. Bár ilyen kijelentés sosem hangzott el a fősodorhoz tartozó politikusoktól,
a kerítésépítések, a kitoloncolások, a határellenőrzések mind azt mutatták, hogy az Uniós országok többsége az orbáni útra lépett a migrációt illetően.
Orbán Viktor pedig a migrációs válságnak és annak kezelésének köszönhetően tényező lett az európai porondon. Onnantól kezdve odafigyeltek arra, amit mondott még akkor is, ha nem értettek vele egyet. Ő lett az ellenpólus, a másik oldal, akit meg kell hallgatni, akinek figyelni kell a véleményét.
Mindezen tényezők alapján, amit eddig felsoroltam, a kormányfő úgy ítélte meg, hogy hasznot hoz a Brüsszellel való minél élesebb konfrontáció és innentől kezdve ha kellett, ha nem, a konfliktust kereste. A taktika ráadásul működött is sok-sok éven keresztül.
A dolognak csupán annyi szépséghibája volt, hogy a Fidesz és a Néppárt szakítottak, így megszűnt a kormány feletti korábbi védőháló. A miniszterelnök ugyanakkor még ezt is csak járulékos veszteségként értékelte, mert azt látta, hogy itthon minden konfliktus megtérül.
Amikor kitört az orosz-ukrán háború, Orbán Viktor a megszokott taktikához nyúlt. Ellenpólust képzett a nyugati fősodorral szemben, mást mondott, mint Brüsszel, olyat, amire itthon és Európa-szerte rezonáltak a választók. Ráadásul hitte, hogy az ő álláspontja az, ami erkölcsileg is helyes és jól mérte fel, hogy ezt a magyar társadalom többsége is így gondolja. Nem mellesleg abban is bízhatott, hogy előbb-utóbb ebben is igaza lesz és Európa-szerte felülkerekedik a békepárti álláspont.
Csakhogy Brüsszel ezúttal nem várta meg, hogy Orbán Viktornak ismét igaza legyen.
Az évek során egyre nyilvánvalóbb lett, hogy az EU nem fog letérni arról az útról, amelyre 2022-ben rálépett Ukrajnával kapcsolatban. A magyar kormány ennek ellenére tovább feszítette a húrt, jottányit sem engedett az álláspontjából, sőt a választásokhoz közeledve folyamatosan keményítette azt és már nemcsak Brüsszellel, hanem Kijevvel is konfrontálódott.
Az Unió pedig amikor látta, hogy nem tudja meggyőzni Orbánt, kiadta a kilövési engedélyt. Ez a 2026. tavaszi Uniós csúcs után lehetett, amikor a magyar miniszterelnök nem engedett az ukrán hitellel kapcsolatos vétójából. Ezek után „szivárogtak ki” Szijjártó és Lavrov 2020-es beszélgetései, ezek után került nyilvánosságra a Szabó Bencés és a Pálinkás Szilveszteres videó. És hangzott el csupa olyan állítás, amelyet a választások után az élet és az érintettek megcáfoltak.
De az akkor már mindegy volt, Brüsszelnek ugyanis nincs többé gondja a renitens magyar miniszterelnökkel. Aki nem vette észre, hogy ami évekig működött, az most nem és hogy ezúttal túl messzire ment. Már csak az a kérdés, hogy van-e számára visszaút és hogy az időközben megszaporodott európai követői hogyan tudják továbbvinni az orbáni örökséget és működtetni a patrióta mozgalmat?
Ez az írás mit sem ér olvasóink nélkül. Ha fontos neked, hogy maradjon kritikus jobboldali hang is a nyilvánosságban, támogass minket Patreon-on, Donably-n, vagy a KözTér alapítványán! Köszönjük!
