A KözBeszéd legújabb adásában két markáns személyiség ül egy asztalhoz: Varga Miklós, az István, a király ikonikus énekese, a P.Box zenekar alapítója és Petrás János, énekes, dalszerző a Kárpátia frontembere. A műsor hamar világossá teszi: két teljesen más karakter áll a színpadon, de mindkettő szenvedéllyel vall zenéről, nemzetről és arról, milyen világban alkotnak ma.
Kezdetek: gitár, kották és kényszerének
Varga Miklós derűsen emlékezik vissza fiatalkori motivációjára:
Én úgy tanultam meg gitározni – már amennyire –, hogy az osztálykirándulásokon mindig volt egy srác, aki hozott magával gitárt. Amikor játszani kezdett, a lányok szeme jobban megcsillant. Én pedig szemüveges, kis bajszos, csúnyácska fiú voltam, nem a lányok kedvence. De szerettem volna, hogy valami történjen, így azt gondoltam: ha ez kell ahhoz, hogy figyeljenek rám, akkor megtanulok gitározni.
A személyes történet humorral oldja a beszélgetést, és jól mutatja, hogy sok zenész mögött nagyon emberi, egyszerű indíttatás áll.
Petrás János azonban teljesen más úton kerül a mikrofon mögé. Ő egyáltalán nem készült énekesi pályára:
Énekes példaképem sosem volt, én kényszerénekes vagyok. Nem akartam énekelni. Olyan dalokat írtam, amiket elő is tudok adni.
Míg Varga a színpadi jelenlétet tanulta meg a hangszer segítségével, Petrás inkább alkalmazkodott a saját korlátaihoz – és ebből épített stílust.
Mesterek és példaképek
Varga Miklós nagy tisztelettel említi a Journey frontemberét:
Steve Perry mindent tudott a hangjával. Egy alacsony srác, de olyan technikával énekelt, hogy ifjú koromban szemrebbenés nélkül megpróbáltam utánozni – és sokszor sikerült is.
Ezzel szemben Petrás inkább a saját ösztöneire hagyatkozik, nem egy nagy idolra. Ez is jól mutatja, mennyire különböző háttérből építkeznek, mégis mindkettőjükből sikeres előadó lett.
Varga Miklós a hirtelen jött hírnévről szólva:
Amikor jött az István, a király, ott történt egy pálfordulás. Egyszer csak én is „művész úr” lettem, apám rajongóm lett, anyám pedig ismeretleneket állított meg az utcán, hogy tudják meg: én vagyok a fia.
A szöveg ereje a magyar rockban
A beszélgetés egyik központi témája, hogy a magyar zene mennyiben különbözik a nemzetközi trendektől. Varga Miklós szerint itt mindig fontosabb a szöveg, mint máshol:
A magyar könnyűzene mindig is arról volt híres, hogy szövegcentrikus. Az angolszász zenében sokszor mindegy, miről szól a dal. Nálunk viszont a közönségnek fontos, hogy a szövegnek legyen tartalma. Hiába jó a dallam, ha gagyi a szöveg, az nem működik.
Ez a sajátosság szerinte azt is jelenti, hogy a nemzeti jellegű rockzenének nehezebb dolga van a mai fiatalok körében:
Nekünk sokat kell küzdenünk. Nem természetes, hogy a mai fiatal könnyedén befogadja ezt a zenét. Valamiért a mondanivaló nem mindig talál utat hozzájuk.
- fogalmaz Varga Miklós
Szélsőségek a színpadon
A jelenleg is sok vitát kiváltó, színpadról üzengető zenészek ügye kapcsán felmerült a kérdés: vajon hol a határ a színpadi szabadságban? Petrás János nem kertel:
Szélsőségesebbek vagyunk, mint Majka. A saját szempontunkból mindenképpen.
A kijelentés egyszerre erős és önironikus. Petrás azt is hangsúlyozza, hogy nem mindenki számára befogadható az, amit a Kárpátia képvisel:
Soha senkit nem kényszerítettünk arra, hogy jöjjön a koncertjeinkre. Ez nem való mindenkinek. Mint a spenót: van, aki szereti, van, aki nem.
Ez az őszinteség árnyalja a sokat vitatott zenekar megítélését: a szélsőségesség náluk vállalt identitás, de nem kényszer.
Siker és mulandóság
A beszélgetés a jelenkori sztárok világára is kitér. Varga Miklós egyszerre elismer és kritizál:
Van néhány olyan előadó Magyarországon, akit soha nem fogok megérteni, hogy miért sikeres. De ezzel semmi baj nincsen. Én kalapot emelek, ha valaki meg tud tölteni akár egy stadiont. Hogy mi van e mögött, az az én magánügyem. Jogom van szeretni vagy nem szeretni valamit.
De azt is hozzáteszi: a siker sokszor rövid életű.
Ma, ha valaki azt mondja: Szörényi Levente, mindenki tudja, ki az. Ha Vikidál Gyula vagy Nagy Feró nevét említjük, sokan ismerik. De 10–15 év múlva, ha megkérdezik, ki volt Azariah, abban már nem vagyok biztos, hogy tudni fogják.
Vajon mitől válik valaki ismertté, és hol húzódik a határ a valódi muzsikusság és a puszta hírnév között? Petrás János erre frappáns mondatban válaszol:
Sikeres zenész bárki lehet, de muzsikus már nem.
A beszélgetés végén a nemzeti szimbólumokhoz és identitáshoz való viszony kerül középpontba. Varga Miklós szenvedélyesen fogalmaz:
Az a baj Magyarországon, hogy ha valaki egy kitűzőt kirak, rögtön jön a szó: magyarkodás. Én ettől a kifejezéstől a falra mászom. Nincs olyan, hogy románkodás vagy franciálkodás. Csak nálunk szólnak meg valakit, ha felvállalja a magyarságát. Pedig szeretném, ha a gyerekeim olyan országban élnének, ahol ez természetes, és ahol ezért legalább otthon nem szólnak meg.
Két út, egy közös színpad
A Közbeszéd adásából világosan kiderül: Varga Miklós és Petrás János nagyon más háttérből érkeznek, más utat járnak, és más közönséget szólítanak meg. Egyikük az univerzális zenei hagyományt, másikuk a nyers ösztönt és a saját szabadságát képviseli. Mégis közös bennük, hogy szenvedéllyel vallanak a zenéről, a közönségről, és arról, mit jelent ma magyarnak lenni a színpadon.
