Több mint egy hete még arról vitatkoztunk, hogy vajon van-e politikai szándék amögött, hogy Ukrajnából nem érkezik több kőolaj Magyarországra, és ennek milyen hatása lehet a választásokra. Ehhez képest ezen a héten arra eszméltünk, hogy egész Európa kőolajellátása veszélybe kerülhet a közel-keleti háborúk miatt.
Vajon mennyit ártana a Fidesznek az 1000 forintos benzinár? És mennyit ártana az az EU kormányoknak? A lengyeleknek, a németeknek, a szlovákoknak? Hiszen most már erről folyik a vita, hogy mikor jön el ez a történelmi pillanat az EU csúfos politikája miatt. 2026 márciusára ugyanis Európa több országában sorok állnak a benzinkutaknál, és egyes helyeken pánikhangulat alakult ki.
Mint ismert, az energia már most is irreálisan drága Európában az Egyesült Államokhoz képest: a becslések szerint gáz esetében három-négyszeres árakról beszélünk, áramnál pedig legalább kétszeresről. Azt is tudjuk, hogy a versenyképesség egyik alapja az olcsó energia. A drága európai energia azonban nagyrészt politikai döntések következménye - pontosabban az erőltetett zöldpolitikára rárakódott az Oroszország-politika.
Ruszofóbia vs. Csökkenő versenyképesség = 2:2
2026-ra Európában vagy megnehezítik az atomerőművek létesítését, vagy egyenesen bezárják azokat, ahogyan a szénerőművek jelentős részét is. Ráadásul az EU vezető országa, Németország csakúgy hagyja, hogy a saját tulajdonát is képező vezetéket felrobbantsák. Így már érthetőbb, hogy miért ignorálja másét. Így már az is érthetőbb, hogy Európa miért nem kényszeríti Ukrajnát arra, hogy világos bizonyítékokat szolgáltasson az egyetlen megmaradt, működő orosz kőolajvezeték (Barátság) állapotáról.
Tiltani akarják az orosz energiát, miközben az orosz LNG kétharmadát 2025-ben még mindig Európa vásárolta meg, illetve Indiában címkézik át az orosz olajat Nyugat-Európának. Az európai vezetők fantáziája pedig láthatóan nem volt túl élénk, hiszen soha nem gondolták volna, hogy a morálisan elfogadhatóbbnak tartott közel-keleti energiahordozók ellátásával is probléma adódhat.
Átlátszó játék ez
Nagyon úgy tűnik, hogy az Európai Unió vezetése mindent megtett annak érdekében, hogy Európa egyetlen biztos energiaforrása az Amerikai Egyesült Államok legyen — már ha az USA erre egyáltalán képes. Az amerikai LNG-szállításokat az orosz-ukrán háború óta várjuk, a szállítások akadozásáról tudni lehet, de az okokról a közvélemény keveset hall.
És közben a televízióban még mindig ugyanazt a jól ismert mantrát ismétlik az újságírók az ukrán–magyar olajvita kapcsán: vajon megtett-e mindent a kormány a diverzifikáció érdekében. Nem, de az indiában átcímkézett orosz olajat vásárló Németország, vagy Hollandia sem, csak nekik jobb a sajtójuk.
Ráadásul a valódi kérdés az, hogy: mit tett az Európai Unió és a nagy tagállamok annak érdekében, hogy egy függőséget ne egy másik függőségre cseréljenek.
Mert miközben Magyarországot folyamatosan azzal vádolják, hogy orosz energiafüggő, addig az Európai Unió könnyen USA energiafüggővé válhat. A zöldenergia erőltetése és az orosz energiáról való leválás után — a közel-keleti geopolitikai átrendeződés következtében — szinte kizárólag az Egyesült Államoktól tud majd energiát vásárolni.
Messzebbről, drágábban, környezetkárosítóbban
Ha pedig fizikailag — mert nincs csővezeték — vagy politikailag — mert háború van Oroszországgal — nem érkezhet nyersanyag Oroszországból, akkor ez valójában csak egy függőség lecserélése egy másikra. És akkor most tegyük a kezünket a szívünkre, az jobb?
Hogy az európai kontinens ebbe a helyzetbe került, az az európai establishment felelőssége. Az európai mainstream — zöld, baloldali és néppárti — politika elmúlt két évtizede az egész kontinenst versenyhátrányba taszította. Ezek az elhibázott politikák tégláról téglára építették le az európai gazdaság versenyképességét.
Miközben itthon egy rosszul sikerült bicikliút vagy egy kilátó miatt zajlik a politikai vita a nemzeti kormánnyal, addig ezt az európai establishmentet gyakorlatilag senki nem vonja felelősségre. Részben azért, mert a “független médiumokat” részben ők finanszírozzák. Valódi európai nyilvánosság — egy közös „public sphere” — alig létezik, miközben az európai intézmények demokratikus deficitje miatt a döntések elszámoltathatósága is korlátozott.
A Tisza Párt ugyanakkor egyértelműen ezekkel a politikai erőkkel kíván szövetségre lépni. Orbán Anita szerint véget kell vetni a „kompország” szerepének, és a Nyugathoz kell tartani. A jelenlegi politikai értelmezési keretben ez Brüsszelt és Németországot jelenti.
Egy szerencsénk van: kitavaszodott, így legalább a fűtéssel már nem kell számolni.
A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőségét.
