Az orosz-ukrán háború kitörése óta legalább öt-hat alkalommal fenyegette meg Magyarországot ukrán katonai személy. A pontos számot nem tudhatjuk, hiszen naponta érkeznek híradások arról, hogy valamely influencer vagy speciális katonai alakulat tagja arról elmélkedik: milyen jó lenne Magyarországot megtámadni.
Volodimir Zelenszkij, Ukrajna vezetője aztán Orbán Viktort is megfenyegette – aki nem mellesleg egy NATO- és európai uniós tagország miniszterelnöke. Ezek után még mindig jelentős tömegek vihorásznak ezeken a tényeken a digitális térben. A hírmagyarázók pedig igyekeznek elhitetni, hogy Zelenszkij elnök valójában nem is úgy gondolta. Ez nagyfokú naivitásra vagy rosszindulatra utal.
Hiszen Ukrajna nagyon-nagyon szeretne a nyugati intézmények részévé válni. Annyira akarja azt az uniós tagságot, hogy a felvételi folyamat közben emberek égnek el élve Odesszában, évekig bombázzák saját régióikat, lassan feláldozzák a teljes férfi lakosság jelentős részét a gazdaságukkal együtt, és egy orosz politológus lányát is megölik a nyílt utcán Moszkvában. Szóval ezért a tagságért képesek mindent megtenni, éppen ezért komolyan is veszik.
Aki pedig a tagság ellen vélhetően bármit tesz, azok ellen egyszerűen halállistákat készítenek. Ilyen értelemben elég nagy felelőtlenségre utal az, ha valakik lefoglalják az „ukrán állam” tulajdonát képező vagyont, aztán illuminált állapotba kerülnek a pusztában. Én ezt nem tenném, én ettől sokkal félősebb vagyok.
A vihorászó magyar facebookosok csak egy dologba nem gondolnak bele: mi garantálja azt, hogy nem ők vagy az ő gyerekük kerül fel egy ukrán halállistára? Az, hogy mindig úgy viselkednek, ahogy az ukránok elvárják? Hogy mindig küldjük a pénzt, ahogy azt elvárják? Ha pedig valakinek ellenvetése van, akkor ukrán tömegek kezdik követelni: „Hol a pénz, Európa?”
Egyébként ebben a megvilágításban Európa egyre jobban egy szenilis öregemberre kezd hasonlítani, akit unokázós csalók kerítettek hatalmukba. És ha többé nem küldi a pénzt, akkor a falusi bűnözők csicskáztatják, fenyegetik.
Természetesen a magyar ellenzéki mantra az, hogy a magyar kormány az oroszokat támogatja, ezért ellenséges a viszony. Ez azonban csak megerősíti a fenti megállapítást: ha a jelenlegi ukrán vezetéssel valaki nem ért egyet, azt az ukrán vezetés egyszerűen oroszbarátnak állítja be. Ukrajna háborús konfliktusban áll Oroszországgal, ezért minden vele nem egyetértő felet könnyedén belerángathat a konfliktusba azzal, hogy Oroszország pártjára állítja a kommunikációs térben. Vagyis magyarul: belesodorja a háborúba.
Az ukrán-magyar konfliktusnak azonban van egy mögöttes, magasabb szintű problémára utaló jele is. Az európai vezetők nem álltak ki egységesen Orbán Viktor mellett és Zelenszkij kijelentései ellen. Nincs hangzavar körülötte. A kérdés ugyanaz: mi a garancia arra, hogy ha majd a te országodat fenyegeti meg egy külső, nem uniós és nem NATO-tagállam, akkor a vélt szövetségeseid kiállnak-e majd érted? Ez jól megmutatja, hogy a NATO és az Európai Unió talán csak békeidőben jelent garanciát a békére.
De itt még nincs vége: az internetes reakciók egy még sokkal mélyebb problémára is felhívják a figyelmet. Maga a helyzet újfent állásfoglalásra, önmeghatározásra és identitásfelvételre kényszerít embereket. Ma Magyarországon sokan annyira gyűlölik a kormányt és annak vezetőit, hogy másik országból érkező fenyegetések alkalmával a külföldi fenyegetéseket bagatellizálják, sőt akár szimpatizálnak is velük. Természetesen ez a felismerés megint csak a kormánypártnak kedvez, mivel a jelenséggel szembenálló identitást erősíti.
A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőségét.
