Ha beírjuk a keresőbe a következő kulcsszavakat: „Márki-Zay”, „közvélemény-kutatás”, „vezet”, nagy eséllyel egy Republikon Intézet kutatásával találkozunk az első helyen. A cím beszédes: „Orbán népszerűsége 43, Márki-Zayé 55 százalékos.” A felmérés 2021-ben készült, és az Európai Unió Europe for Citizens programja támogatta.
Ezzel el is érkeztünk a probléma első fázisához. Egyes politikai és intézményi szereplők a közvélemény-kutatásokat nem leíró, hanem manifesztáló eszközként használják. A pozitív gondolkodás és a wishful thinking logikája szerint, ha elégszer ismétlik, hogy a jobboldal – jelen esetben a Fidesz – vesztésre áll, akkor előbb-utóbb valóban veszíteni fog.
Másfelől ez sokak számára egzisztenciális kérdés is, különösen a 2026-os választások közeledtével. Közismert, hogy az amerikai források megszűntek, miközben az Európai Unió 800 milliárd dollárnyi támogatást készül Ukrajnának adni. Ha az úgynevezett ellenzéki oldalon most sem sikerül kézzelfogható eredményt felmutatni, akkor hosszú időre elapadhatnak a külföldi források. Magyarán: létkérdés azt kommunikálni, hogy a Fidesz gyengül.
A probléma azonban ennél jóval összetettebb, és nem kizárólag magyar jelenség. Ráadásul nem is feltétlenül közelíthető meg klasszikus tudományos módszerekkel. Az egyik legegyszerűbb magyarázat ugyanis az, hogy a jobboldali szavazók nem mondják el a véleményüket – sem telefonos felmérésben, sem nyilvános térben.
Ezzel szemben a másik oldal sokkal hangosabb: megragad minden lehetőséget, hogy felháborodását kinyilvánítsa, és ország-világ előtt vállalja politikai identitását. Ez nem véletlen.
Szinte mindenki átélt már olyan helyzetet a munkahelyén vagy az iskolában, amikor egy ártatlannak tűnő megjegyzés – például: „Szerintem Magyarország nem is olyan rossz hely” – minimum gyanakvást, de gyakran heves, morális alapú támadást váltott ki a környezetéből. A kérdés gyorsan elhangzik: „Mi vagy te, fideszes? Ne adj’ Isten mi hazánkos?”
Amikor pedig ezek a közegek éppen az aktuális politikai felháborodást tárgyalják – abban a térben, ahol az emberek idejük nagy részét töltik –, a jobboldali inkább hallgat. Nem véletlenül: minimum erkölcsi megvetéssel, rosszabb esetben kiközösítéssel, akár munkahelyi retorzióval számolhat. Nyugaton erre évekig sorakoztak a precedensek, de Magyarországon sem tanácsos – különösen budapesti, piaci környezetben – ezt erőltetni, már ha az ember szeretné fizetni a számláit.
Így alakul ki az a paradox helyzet, hogy a hangosabb oldal nem érti, hogyan nyerhet újra és újra a jobboldal, amikor ő személyesen „soha nem látott és nem hallott” jobboldali szavazót a környezetében.
A társadalomelmélet ezt a jelenséget a hallgatás spiráljának nevezi. A lényege, hogy az emberek félnek a társadalmi elszigetelődéstől, éppen ezért, ha azt érzik, véleményük kisebbségben van, inkább nem mondják ki. Ettől viszont úgy tűnik, mintha valóban kevesen gondolkodnának így – ami tovább erősíti a hallgatást.
Magyarországon ez a dinamika ugyanannyira veszélyes lehet a Fideszre, mint a hagyományos, establishment értékeket képviselő pártokra. Ez magyarázza azt is, miért okozhat meglepetést a Mi Hazánk eredménye a következő választásokon.
A hallgatás spiráljának legmélyén olyan témák húzódnak meg, amelyeket jellemzően a Mi Hazánk képvisel. Ezek gyakorlatilag mérhetetlen ügyek: sem klasszikus közvélemény-kutatással, sem közösségi médiás aktivitás alapján nem lehet róluk megbízható képet kapni. Valószínűleg még olyan adatóriások is elbuknának rajtuk, mint a Palantir – nemhogy egy átlagos magyar telefonos kutatócég.
Nem létezik ugyanis olyan közvélemény-kutatás, amely így kezdődik:
Jó napot kívánok! Mit gondol a Fidesz Izrael iránt érzett feltétlen szeretetéről? Felvette-e a Covid-vakcinát? És egyébként mik a pártpreferenciái? Mit gondol arról a széles körben terjedő vélekedésről, amely szerint a globális vállalatok élelmiszerpolitikája megbetegíti az embereket, és nem több orvosra, hanem annak feltárására van szükség, hogy miért van ennyi beteg?
Ezek a kérdések a nyugati világ legkonfliktusosabb törésvonalai közé tartoznak. Nemcsak az Egyesült Államokban uralják a konzervatív oldalt, hanem – minden híreszteléssel ellentétben – a legutóbbi román választások egyik kulcstémái is voltak: mezőgazdaság, élelmiszeripar, a Covid-kezelés, és az ezekből fakadó egészségügyi következmények.
Ezekről az ügyekről nem lehet lájkversennyel dönteni. Rendkívül kevés ember van, aki akár a közösségi médiában is nyíltan állást foglalna bennük. Ez túl sok konfliktust jelentene a magánéletében. A szavazófülke magányában viszont sokan mégis megjutalmazzák azokat a politikusokat, akik ezeket a kérdéseket felvállalják.
Ráadásul a magyar politika erősen Facebook-függő, miközben az ott épített oldalaknak és csoportoknak gyakran alig van közük a konkrét választókerületekhez. Például hiába lájkolok Budapestről és Forest Cityből egy politikust, ha őt kizárólag a balmazújvárosiak választhatják meg. Valamint ezeket a kérdéseket firtató közösségi oldalakat a nagy cégek rendre letiltják esetleg korlátozzák. Vagyis egy olyan virtuális környezet jön létre, ami nem hasonlít a valóságra.
A végső kérdés tehát nem az, hogy léteznek-e ezek az ügyek és ezek a szavazók, hanem az, hogy aki ezeket képviseli, képes-e felvilágosítani a szavazókat arról, hogy ő valóban ezeket az ügyeket képviseli. Vagyis: tudnak-e róla és a tevékenységéről az emberek. És végső soron: valóban akar-e nyerni a választáson.
A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőségét.
