Orbán Viktort és kormányát régóta antidemokratikus tendenciákkal vádolják. Ennek egyik csúcspontja a tusványosi illiberális beszéd volt. 2014-ben Orbán Viktor példaként említette Szingapúrt, Kínát, Oroszországot és Törökországot. Ez azóta is tartó felháborodást váltott ki a magyar, illetve a külföldi sajtóban.
De mit jelenthet az illiberális demokrácia az állampolgárok szemszögéből? Azt, hogy a rendszerből kikapcsolunk vagy csökkentünk bizonyos demokratikus intézményeket annak érdekében, hogy az állam maximalizálhassa a közösség számára elérhető anyagi javakat. Vagyis a demokratikus intézmények ne jelentsenek korlátot az állam és polgárai materiális fejlődésében.
Az állampolgárok egyfajta cserét hajtanak végre: lemondanak bizonyos jogokról annak fejében, hogy saját és közösségük anyagi fejlődését maximalizálhassák. Ez egyfajta társadalmi szerződés, egy trade-off. Olyasmi, mint amikor az állampolgár lemond az erőszak monopóliumáról az állam javára, mert praktikusabb, ha az az állam kezében van.
Hogy Magyarország mennyire nem ebbe az irányba haladt az elmúlt évtizedben, azt jól mutatja, hogy számos, illiberálisnak tartott nagyberuházás – amely növelhette volna az állampolgárok anyagi jólétét – elmaradt. A paksi beruházásról már lassan két évtizede vitázunk. A Rákosrendező ügyében is a plurális demokrácia győzött Budapesten. A világ egyik vezető mérnökképző intézményének számító Fudan Egyetem sem jöhetett Magyarországra – ez így demokratikus. Az önsorsrontás szimbólumává vált Bős–Nagymaros vízlépcső ügye fel sem merülhetett, annyira demokraták vagyunk. Az olyan új kihívások, mint az Alföld elsivatagosodása – amelynek megoldásához az ország lakosságának „általános akaratára” lenne szükség – egyszerűen nem kerülnek napirendre. A kormány tagadásban van ezzel az üggyel kapcsolatban; megoldása túlságosan népszerűtlen lenne.
Cserébe állandó politikai kampányban élünk. A politikusok és intézményvezetők munkaidejük jelentős részét azzal töltik, hogy a közösségi médiában győzködjék az állampolgárokat. Influenszerek, zenészek és színészek egyfajta hiperpopulista rendszer részévé váltak, ahol már nem a politikus karol fel népszerű ügyeket, hanem minden politikává válik, ami népszerű. Magyarország egyik, külföldön is „eladható” terméke maga a politika lett. Sőt, egyetlen saját gyártmányú piacképes exporttermékünk Orbán Viktor.
Ami Magyarországon kialakult, az szinte az illiberalizmus ellentéte. Még ha voltak is illiberális szándékok – szerintem nem voltak –, feltehetjük a kérdést: de sikerült? Nem. Jelentem: a demokrácia él és virul, sőt már-már túl is csordul Magyarországon.
Gyakran hallani ellenzéki beállítottságú állampolgároktól azt a vádat, hogy a jelenlegi hatalom kétharmados felhatalmazással sem csinált semmit, és ezek elvesztegetett évek voltak. Ilyenkor leginkább a nagy ellátórendszerek reformjának elmaradását hozzák fel.
Ezt azonban érdemes megfordítani. Az igazi tragédia az, hogy egy kétharmados többséggel rendelkező kormány sem képes valóban mélyreható, rendszerszintű változásokat végrehajtani. Ennek oka, hogy a magyar társadalom alapvetően reformellenes.
Orbán Viktor részben azért tudott hosszú ideig kétharmados többséggel hatalmon maradni, mert ezekhez a rendszerekhez nem nyúlt hozzá mélyrehatóan. Egyrészt a társadalom többségének nem elsődleges szempont ezek állapota, másrészt a rendbetételük áldozatokat követelne mind a bennük dolgozóktól, mind a felhasználóktól és a beszállítóktól. Bármelyik politikus, aki ezekhez hozzányúl, össztársadalmi ellenállásba ütközik. Gondoljunk csak Gyurcsány Ferenc egészségügyi reformjára vagy Lázár János vasúti átalakítási kísérleteire. Nehéz ilyen környezetben valódi változást elérni, különösen demokratikus keretek között, ahol a politikus választást szeretne nyerni négyévente.
Ez alapján akár meg is nyugodhatunk: a demokrácia működik Magyarországon. Intézményei és működési logikája rendre megakadályozzák, hogy nagy állami beruházások vagy rendszerszintű átalakítások végbemenjenek.
Ezzel párhuzamosan azonban új, önmagáért való antidemokratikus tendenciák is megjelentek. Magyar Péter például a kétharmados felhatalmazást arra használná, hogy eltávolítsa ellenfeleit az államigazgatásból. Népszerűségét arra fordítja, hogy az állami szervezeteket – például a rendőrséget, a hadsereget vagy a titkosszolgálatokat – átpolitizálja, szivárogtatásra ösztönözze, és politikailag aktívvá tegye. Feles többséggel is alkotmányozna, amiről már évek óta beszélnek. Politikai szereplőket börtönnel fenyeget, miközben neki magának is vannak büntetőjogi ügyei. Ez azt vetíti előre, hogy az igazságszolgáltatás kézivezérelt lehetne, ha ehhez elegendő felhatalmazást kapna.
Ebben a konstrukcióban nem hangzik el az az ígéret, hogy jobban fogunk élni, vagy többet fogunk építeni. Az autoriter elhajlás ebben az értelmezésben inkább politikai bosszú Magyar Péter és a baloldali médiaelit részéről. Egy olyan diktatúra képét vetíti előre, amely önmagáért létezik.
A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőségét.
