Programok helyett biankó csekk
Nagyjából négy hónappal az országgyűlési választás előtt a „Mondd, te kit választanál?” kérdésnél sokkal relevánsabb és izgalmasabb felvetés, hogy a választópolgárokban mi alapján születik meg a döntés az április 12-én leadott a szavazatról. Érdekes lehet felidézni, hogy a rendszerváltás óta eltelt 36 év alatt – ami kilenc országgyűlési választást jelent – a száz, akár több száz oldalas pártprogramoktól hogyan jutottunk el az egyszavas „folytatjuk” ígéreten át a „nem mondjuk meg, mire készülünk, majd megtudjátok, ha a kormányrúd a kezünkbe került” állapotig.
Az 1990-es választáson az ismertebb pártok mindegyike részletes programmal állt a választók elé. A későbbi kampányokban – különösen 2010 után – jellemzővé vált, hogy mind a pártprogramok terjedelme, mind a politikai súlyuk csökkent. A pártok változtak vagy a választók igényei?
Bajtársakból ellenfelek
A rendszerváltás utáni első szabad választás sajátos helyzetet teremtett. Az Ellenzéki Kerekasztal, sok-sok párttá formálódott, így akik egy éve még vállvetve együtt harcoltak az állampárti diktatórikus rendszer felszámolásáért, a választásokon már versenytársakká váltak. Na, persze nem úgy, mint ma Magyar Péter és pl. Gulyás Gergely – a ’90-es évek még egy másik „udvariasabb” világ volt. És volt egy másik fő különbség is: a pártprogramok. Eleinte még senki se sajnálta rá az időt. Sőt, konkrétan minden párt kötelességének tartotta, hogy egyetlen hívét se hagyja a sötétben bolyongani. Igaz akkor még nem, hogy közösségi média nem volt, de a hagyományos média is csak a KözTv-ből és KözRádiókból állt.
Fotó: Soós Lajos / MTI
Nagyjából borítékolható volt, hogy az első szabad választás a két nagy ellenzéki párt, a Szabad Demokraták Szövetsége (SZDSZ) és a Magyar Demokrata Fórum (MDF) között dől majd el. Így például a Fiatal Demokraták Szövetsége (Fidesz) az esélytelenek nyugalmával meglehetősen szókimondó programmal állt a választók elé. Valahogy így: A szabad választás lehetősége önmagában semmit sem old meg, ugyanakkor nélküle semmi sem oldható meg. Szerintük a társadalom csak akkor szabadulhat alávetettségéből, ha felszámolja az állampárt uralmát, és olyan politikai szervezet kezébe adja a kormányzás jogát, amelyik úrrá lehet az országot sújtó csődtömegen.
Az SZDSZ és a Fidesz tudta, hogy fájni fog
Programjaikban a pártok egyike sem akarta elbagatellizálni, hogy a gazdasági szerkezetváltás, a tulajdonosi viszonyok átalakítása, az átmenet a kapitalizmusba fájdalmakkal is jár majd. Hosszú oldalakon át sorolták, hogyan tehető működésképessé az ország. A Fidesz és az SZDSZ már-már kíméletlen realizmussal vetítette előre milyen nehézségek várhatók éveken át, talán csak az MDF tűnt némiképp optimistának.
Volt idő, amikor még betartották a programokat
Egy kutatás – Szűcs Zoltán Gábor, Gyulai Attila és Zágoni Bella munkája – az 1990 és 2014 közötti választások meghatározó pártjainak programjában fellelhető ígéreteket vizsgálta. Három kategóriát különítettek el: retorikai jellegű, részben konkrét és konkrét ígéreteket. Az 1990-es programokban a számon kérhető vállalások aránya minden vizsgált pártnál jelentős volt, ami azt mutatja: a rendszerváltás első éveiben a pártok még törekedtek arra, hogy világos irányokat, felelősen vállalható célokat fogalmazzanak meg.
Az MDF programjában összesen 194 ígéret szerepelt, ezek közül 109 volt konkrét vagy részben konkrét, 85 pedig retorikai jellegű. A Független Kisgazda Pártéban (FKgP) 114 konkrét vagy részben konkrét, illetve 74 retorikai ígéret szerepelt. Az SZDSZ lényegesen kevesebb, 99 ígéretéből mindössze 6 volt retorikai.
A kutatás megállapításai ellenére, az első szabad választásra megjelent programokban számszerűsített intézkedési tervekkel csak elvétve lehet találkozni. Az FKgP e tekintetben unikumnak számít. Ők például pontosan meghatározták, hogyan képzelik el az adósávokat, hány százalékos lenne az áfa és a Ványa (vállalkozói nyereségadó). Ezen felül hogyan módosítanák a cégek által fizetendő tb járulékot, különböző jövedelemszintek esetében pedig keresetük hány százalékát kapnák meg nyugdíj címén a járulékfizetők.
Mindenkinek máshol volt a hangsúly
A programok leginkább a változtatások tempójában és mélységében különböztek egymástól, továbbá egy-egy terület – például a szociálpolitika, az oktatás, az egészségügy, az érdekvédelem – is eltérő hangsúllyal jelent meg bennük. A Magyar Demokrata Fórum fokozatos átmenetet javasolt a piacgazdaságba, míg a Fiatal Demokraták Szövetsége és a Szabad Demokraták Szövetsége radikálisabb, gyorsabb átalakítást sürgetett. A pártállam jogutódjaként létrejött Magyar Szocialista Párt (MSZP) vegyes tulajdonviszonyokat és óvatos privatizációt ígért.
Földügy. Mindent vissza, vagy semmit se?
Az SZDSZ fontosnak nevezte, hogy Magyarország néhány év alatt eljusson „az állami szektor által dominált gazdaságból a magánszektor által irányított vegyes gazdaságba”. Az MDF óvatosabban fogalmazott: „nem is lehet — és nem is kell — előre megállapítani, hogy az állami vagyon hány százaléka fog egy vagy két év alatt újra gazdára találni.” Álláspontja szerint: „két-három éven belül a versenyszektorba tartozó állami vállalatoknak legfeljebb a fele kerülhet — teljesen vagy jórészt — magánkézbe”. Hangot adtak azon meggyőződésüknek, hogy „az országot csak őszinte, kiszámítható, a magyar gazdaság működőképességéért felelősséget vállaló program szolgálja.” Kitértek arra is, hogy a rendszerváltó békés forradalom példa nélküli a világban, így a végrehajtandó átalakításoknak nincsenek máshol bevált, itthon is alkalmazható sémái.
Fotó: Szebellédy Géza / MTI
A Független Kisgazdapárt (FKgP) konzervatív gazdaságpolitikát képviselt. A nemzeti újjászületés címmel közzétett programjában hangsúlyozta, hogy „a Kisgazdapárt a magántulajdon elsődlegességén alapuló szociális piacgazdaság, továbbá a vállalkozói szabadság talaján áll.” A privatizációval kapcsolatban – kivált a földek esetében – a többi párttól eltérően az államosítás során elkobzott tulajdon visszaadása mellett foglalt állást. Mint írták: „a Független Kisgazdapárt történelmi kötelessége, hogy a parasztságnak visszaadja a hitét, hogy megkövetelje a megölt, tönkretett, kitelepített, természetes életelemétől megfosztott mintegy 650 ezer magyar paraszt teljes rehabilitálását. A parasztoktól elvett földet nekik, illetve törvényes örököseiknek vissza kell adni és erről törvényt kell alkotni.”
Az MDF ezt a megoldást nem preferálta. Álláspontja szerint az állami és szövetkezeti vagyon lebontásában nincs helye „ötletszerű, ideológiai kísérletezésnek”, azt a gazdaságilag ésszerű és társadalmilag ellenőrzött módon kell végrehajtani. Az SZDSZ egyértelműen elutasította az 1947-es földtulajdoni viszonyok helyreállítását. Mint fogalmazott: nem lehet „meg nem történtnek tekinteni és visszacsinálni mindazt, ami az elmúlt 30 évben történt.”
Infláció-démon, és eladósodottság
Az MDF olykor önmagával került ellentmondásba. Pártprogramjának egyik fejezetben még úgy vélte: „a demokratikus politikai rend megteremtésével már rövid távon javítani lehet helyzetünkön.” Másutt viszont a programírók már sötétebbnek látták a jövőt. Szerintük „az infláció nem szüntethető meg egy csapásra”, és rövid távon elkerülhetetlennek jósolták a munkanélküliség növekedését is. Az SZDSZ üzenete már-már Churchill híres beszédét idézte: „amit remélni lehet, és amit ígérni tudunk, az csupán az, hogy a megszorításnak végre valóban lesz értelme.” Abban az időben az infláció 26 százalék körül mozgott és ehhez nem igazán szokott hozzá a magyar nép. 1988-ig stabilan 10 százalék alatt maradt az éves infláció, tehát az előző év azonos hónapához viszonyított áremelkedés (CPI). ’91-re már a 36 százalékot is elérte az infláció, bár igaz onnan már lassú lejt menet következett.
Fontos hozzátenni, hogy az internet kora előtt, csak kevesen voltak tudatában annak, hogy valós időben mi történik körülöttük. Például a rendszerváltozás során az MDF kormányt az infláció miatt érte az egyik legtöbb nyilvános kritika, miközben ’90-ben Jugoszláviában 588, Lengyelországban 567,9, Romániában például 127 százalékos volt a CPI.
Értelemszerűen a magas infláció megfékezését minden párt a legfontosabb feladatok között emelte ki a programjában. Az MDF több pontban sorolta, milyen lépéseket kell megtenni az infláció csökkentése érdekében. Meglepő módon az intézkedési tervek sorában szerepelt a lakásbérlettel és a lakáshitelek kamataival kapcsolatos költségvetési terhek felszámolása. Ez vélhetően akkortájt sokak figyelmét elkerülte. Amikor ugyanis valóssággá vált, a hitelszerződések átalakítását óriási felháborodás kísérte.
A Fidesz azt hangsúlyozta, mindenképpen el kell kerülni a lengyel és jugoszláv típusú vágtató kialakulását. A gazdaság összeomlásával fenyegető helyzet egyik okaként a két ország fizetésképtelenségének bejelentését nevesítette, ebbe a csapdába hazánknak semmiképpen nem szabad besétálnia. Orbán Viktorék megfogalmazásában a nemzetközi pénzintézetekkel folytatott tárgyalásokon olyan megállapodások kialakítására kell törekedni, amelyek lehetővé teszik az ebből adódó többletkiadások hitelből történő finanszírozását.
Fotó: Mónos Gábor / MTI
Az FKgP abban egyetértett a fiatal demokratákkal, hogy a „gazdaságpusztító adósságterhet” óvatos hitelfelvétellel is lehet enyhíteni, de az állami adósság elengedéséről, hosszú lejáratú hitellé alakításáról bizonyos adósságok kötvénnyé vagy beruházási jeggyé alakításáról is tárgyalnia kell. „A nyugatiak is tudják, pénzt csak pénzzel lehet csinálni. Nem teljesen kizárt, hogy egy-egy nagyon nehéz periódusban 1-2 évre nem a teljes esedékes összeg fizetését tudjuk megvalósítani, hanem csak a politikailag, gazdaságilag elviselhetőt." Az MDF a kisgazdákkal ellentétben az ország nemzetközi fizetőképességének megőrzését elengedhetetlennek tartotta. Ugyanakkor, mint írták, minden lehetséges eszközzel szorgalmazzák a nyugati partnereknél a kamatmérséklést, a piacra jutás feltételeinek könnyítését, a hozzájutást a legfejlettebb technológiákhoz.
A múltat részben eltörölni?!
Természetesen a pártok ideológiailag is igyekeztek önmagukat meghatározni. A pártállam örökösei, a „rendszerváltó gúnyába bújt” Magyar Szocialista Párt például a Népszabadság 1990. február 3-án, fizetett hirdetésként közzétett programjában az alábbi célkitűzést vetette papírra:
„Az új köztársaságért a Szocialista Párt célja a demokratikus szocializmus, a nép önrendelkezése a munka világában és a politikában egyaránt. A párt eddig is számos, nemzetközileg elismert, nagy horderejű kezdeményezést tett a jogállamiságért, a demokratikus köztársaságért. Csak erős, demokratikus baloldal és befolyásos Szocialista Párt nyújthat védelmet a megfélemlítéstől sem visszariadó, leszámolásra készülő szélsőséges erőkkel szemben.”
Az MSZP program másik sajátossága, hogy – utóvéd szerepéhez hűen – minden erejével igyekezett elhatárolódni a Magyar Szocialista Munkáspárt jogsértéseitől, gazdaságpolitikájától és gyakorlatilag mindentől, ami az országot a tönk szélére juttatta.
Az MDF nemzeti középpártként nevezte meg magát. Az MDF nem ideológiai és nem osztálypárt. Elhatárolta magát a kommunista, illetve a „szocializmus építését” célzó ideológiáktól, azok kollektivizmusától, ugyanakkor minden nacionalista, soviniszta irányzattól, közösségi mítoszokat gerjesztő, az emberi méltóságot tagadó eszmétől, áramlattól.
„Az SZDSZ, egyértelmű értékek alapján, elvi politikát folytat. Nem tűzi zászlajára a politikai és szociális demagógia olcsó jelszavait, programja súlyát és komolyságát az adja, hogy megvalósítható” – olvasható az SZDSZ programjának preambulumában.
„A Fiatal Demokraták Szövetségének harminckilenc alapító tagja 1988. március 30.-án késő éjjel megalapította a Fideszt. Úgy gondolták, hogy ezt a rendszert felülről megváltoztatni nem lehet. Bolsevik típusú diktatúrából csak úgy lehet demokráciát csinálni, ha elkezd szaporodni azoknak az embereknek a száma, akik elhatározzák, hogy másnap reggeltől demokrata módon fognak viselkedni, úgy fognak élni, mintha jogaik lennének ebben az országban.” – ezekkel a mondatokkal mutatta be a Fideszt a Kossuth Rádió 1990. február 28-i választási műsorában Orbán Viktor.
A kisgazdák magukat így mutatják be programjuk bevezetőjében: „a Független Kisgazdapárt olyan történelmi, nemzeti párt, amely párt a nemzeti sajátosságok, kultúra és nemzeti függetlenség értékeit, valamint az emberi és polgárjogi szabadságjogok teljes körű érvényesülését, a polgári demokrácia értékeit, az Európához való felzárkózást, a polgárosodást egyaránt fontosnak tartja. A kisgazdapárt értékrend alapján álló párt, s mint ilyen, nem áll messze a kereszténydemokrácia szellemiségétől.”
Fotó: Szabó Sándor / MTI
Úriemberek kampánya
A történelmi előzmények ismeretében meglepőnek tűnik, de sem a programok politikai fejezeteit, sem magát a kampányt nem jellemezte durva adok-kapok, személyeskedés. Lényegében az állampártot támadó bírálatok hangneme anno még az Angolkisasszonyok leányintézetében is szalonképes lett volna.
A Fidesz „Egy új Magyarországért!”címmel közzétett programjában például ez a kritika áll: „a negyven éve uralkodó rendszer csődbe juttatta az országot, a kommunista kormányok a nemzetgazdasági és politikai érdekeit a mindenkori szovjet érdekek alá rendelték, ezzel országunkat gyarmati függőségbe taszították.”
Az MDF ennél azért kicsit tovább ment. „A magyarság vonata sohasem érkezik meg úgy Európába, ha a szerelvény elején, egy Pullman-kocsiban, néhány hatalomátmentő, s magát vállalkozónak nevező hasbeszélő lebzsel, miközben hátrébb daltalanul, marhavagonokban lógatja a lábát Doberdó és Don ágyútöltelékeinek ivadéka. Nem tekinthető egészségesnek — de még gazdaságilag célszerűnek sem — az a társadalom, amely az egyesek vagyonosodását mások elszegényedése árán képes csupán elérni.” Talán mondani sem kell, hogy az idézett programtöredék Csurka István, kétszeres József Attila díjas író, az MDF egyik alapítójának tollából származik.
Az eddig leírtakból jól látszik, hogy az 1990-es választáskor az újonnan alakult pártoknak egymás szapulása helyett sokkal fontosabb volt az, hogy terveik bemutatásával, ismertségük és népszerűségük növelésével minél nagyobb területet szerezzenek meg a honi politikai játéktérből.
Kit igazolt az idő, ha visszanézünk?
Összességében elmondható, az 1990. évi választásra a pártok a közelmúlt történetének legőszintébb programjait állították össze. Járatlanságból? Kampányguruk hiányából? Ki tudja, de sem felelőtlen ígéret-cunami, sem orbitális hazugság nem szerepelt bennük. Érzékelhetően legjobb tudásuk szerint igyekeztek elmondani potenciális szavazóiknak, mi mindennel jár a rendszerváltás. A mit kell tenni kérdésre az egyetértésbe még beleférő differenciákkal számos ponton nagyjából azonos álláspontot jelenített meg az összes párt. A hogyan kérdésnél már szinte láthatóvá vált a különbség, de igazából mégsem. Ugyanis a hogyan kérdésre a retorikai ígéretekben a jámbor óhajtást a kell szóval erőteljesebbé téve egyetlen párt sem adott konkrét választ. Vélhetően azért, mert senki emberfia nem tudta, hogyan lehet a gazdaságon, szociális, egészségügyi, oktatási rendszeren át az államigazgatásig, a jogállami keretekig egy diktatórikus rendszert demokráciává varázsolni úgy, hogy a folyamatot még támogassák is a választópolgárok.
Vesztes győztesek
Az első szabad választást az MDF nyerte, az SZDSZ a második helyezést szerezte meg, az FKgP a dobogó harmadik helyére állhatott fel. A negyedik helyre befutott MSZP-t sokan a választás legnagyobb vesztésének tartották, a Fidesz ötödik helyét pedig egy ígéretes kezdetként értékelték. A későbbiekben 2006-tól fontos szerepet játszó Kereszténydemokrata Néppárt (KDNP) a szavazatok 6,46 százalékával került be a parlamentbe.
„Jézusmária, győztünk!” A választás éjszakáján Beke Katának, a demokrata fórum oktatáspolitikusának száján kiszaladt mondatban minden benne volt. A következő választás megmutatta, az MDF pürrhoszi győzelmet aratott. A győztes a lehetetlenre vállalkozott, népszerűségvesztése eleve kódolva volt. Gyakorlatilag ezt mindenki látta előre. Nem véletlen, hogy a választások után az MDF és a KDNP közötti koalíciós alkufolyamat már-már kínosan hosszúra nyúlt.
A kereszténydemokraták egy része az politikai öngyilkosságnak tartotta Antall-kormányban bármiféle pozíció vállalását. A kereszténydemokraták meghatározó személyiségei mérhetetlenül aggódtak amiatt, hogy a népszerűtlen, ámde szükségszerű intézkedései miatt az MDF magával rántja a mélybe koalíciós partnereit.
