Érdekes évünk van: egyszerre érezhetjük azt, hogy elementáris változásokat élünk át nap mint nap, miközben valójában semmi sem halad előre. Így vagyunk az ukrán háborúval is. Márciusban még arról beszéltünk, hogy igazságtalan béke készül, aztán napról napra közelebb kerültünk a totális háborúhoz. Ezután jött a Putyin–Trump alaszkai találkozó, majd ismét Tomahawk-rakétákról szóltak a hírek, most pedig a budapesti békekonferenciától hangos minden.
Egy dolog azonban állandó: a háborús öldöklés – és az okoskodás a történelmi párhuzamokkal.
Ungváry Krisztián már márciusban a jól bevált, bár lassan elkoptatott Hitler-párhuzamhoz nyúlt, amikor az első Trump–Zelenszkij-találkozót értékelte. Tudjuk jól, hogy a Hitler-párhuzam a figyelemre éhes történésznek úgy kell, mint egy féltégla, amivel be lehet a kirakatot zúzni. Most pedig másik szellemi óriásunk, Puzsér Róbert, bár nem fejtette ki hosszan elméletét, egy képre ráírta:
Budapest Ukrajna Trianonja!
De miért is gondolnánk, hogy az elmúlt száz év kelet-európai békekötései során valaha is igazságosak lettek volna a békék vagy az országhatárok? Mire föl ez a nagy meglepődés?
A második világháborús párhuzamok örökös ismételgetése nemcsak intellektuális restségre vall, hanem a történelem időhorizontját is beszűkíti a szarajevói merénylet és a kilencvenes évek közé – mintha a történelem valóban véget ért volna Fukuyamával. Ez a szemlélet nem segíti a jelen eseményeinek megértését, legfeljebb a közhangulat befolyásolására alkalmas. Egyáltalán nem törekszik arra, hogy felismerjen más mintázatokat Kelet-Európa történelmében. Pedig van néhány:
1. A kelet-európaiak nem szólhatnak bele a sorsukat eldöntő béketárgyalásokba
A közvéleményt sokkolta, hogy Ukrajnát meg sem kérdezték, miként szeretné lezárni ezt a háborút. Még most sem biztos, hogy az ukrán elnök részt vesz a budapesti tárgyaláson. De mikor kérdezték meg bármelyik kelet-európai népet arról, hogyan szeretne kinézni a saját országa?
Megkérdezték-e a magyarokat, hogy elfogadják-e a trianoni határokat? A lengyelek véleményét kikérték-e, amikor felosztották őket, amikor hátba támadták őket a világháborúban, vagy amikor – abszolút áldozatként, a győztesek oldalán állva – területeket veszítettek és a keleti blokk részei lettek? A szerbeket megkérdezte-e bárki, hogy évszázados emberáldozataik után, amikor rendre a Nyugat oldalán harcoltak, miért az lett a „jutalmuk”, hogy egy Trianonnál is igazságtalanabb békerendszerbe, a Tito-féle közigazgatási határok mentén szabott „nemzetállamokba” kényszerítették őket?
A példák sokasága már-már törvényszerűséget sejtet: a közép- és kelet-európai népek soha nem szólhatnak bele abba, hogy milyen határaik legyenek – függetlenül attól, hogy éppen a győztes vagy a vesztes oldalon álltak.
2. Civilizációs emberáldozatért nem jár jutalom
Az ukránok és a Nyugat legfőbb érve a háború mellett az, hogy „Ukrajna véd minket, ők halnak meg helyettünk.” A három domináns kelet-közép-európai nemzet – a lengyel, a szerb és a magyar – történelmi önképében kiemelt helyen szerepel a „Nyugat védőbástyája” szerep és a nyugati hála elmaradása. Ehhez nem kell sokat hozzáfűzni: gondoljunk csak Magyarország helyzetére a török kiűzése után, amikor a teljesen kimerült országra azonnal egy új, nyugati hatalom telepedett rá.
A mintázat tehát ismétlődik: a Közép harcol a Kelettel, a Közép meggyengül, a Nyugat bevonul – vagy a Kelettel együtt felosztja. Hála az emberáldozatért sosem jár, hiszen ezek a konfliktusok soha nem érzelmekről vagy kulturális különbségekről szólnak. Hiába próbáljuk magunkat megnyugtatni azzal, hogy „volt értelme” – valószínűleg Ukrajnára is ez a sors vár.
3. A kelet-európai békerendszerek nem igazságosak, mert nem is az a céljuk
A történelem tanulsága egyértelmű: a békerendszereket nem az igazságosság vezérli.
A valódi cél az, hogy életképtelen, egymással rivalizáló kisállamok jöjjenek létre, amelyekbe eleve kódolva van a feloldhatatlan konfliktus. Így az erőforrások szabadon felhasználhatóak maradnak.
És mit tanulhatunk ebből az egészből?
Mit kezdhetünk ezzel a felismeréssel? Van-e értelme annak, hogy lehántjuk az érzelmeket ezekről a konfliktusokról? Kárörvendők vagy közönyösek vagyunk-e, ha azt mondjuk: „Ez velünk már megtörtént, most ők jönnek”?
Nem, nem kell ilyennek lennünk.
Éppen ellenkezőleg: a történelem azt mutatja, hogy bárki, aki rosszat tesz szomszédjával, előbb-utóbb ugyan az kapja vissza. Egyetlen közép-európai életstratégia tűnik lehetségesnek: minden erőnkkel arra kell törekednünk, hogy kimaradjunk ezekből a konfliktusokból, és minimalizáljuk a károkat, amelyeket ezek a hatalmi játszmák okoznak. Közben pedig észre kell vennünk, milyen szerepet szánnak nekünk mások – és meg kell próbálnunk kilépni belőle.
(A cikk tartalma nem feltétlenül egyezik a szerkesztőség véleményével.)
