Több mint egy évtizeddel ezelőtt egy animációs kisfilm söpört végig a magyar interneten, amely a hazai mezőgazdaság leépülésére és a tudatos vásárlás fontosságára hívta fel a figyelmet. A „betiltott magyar reklámként” elhíresült videó azonban csak a jéghegy csúcsa volt. Története tökéletes kiindulópont ahhoz, hogy megértsük a magyar gazdaság mélyebb összefüggéseit: az Európai Unió szabadkereskedelmi mechanizmusait, az uniós források valódi természetét, és a hazai tőkefelhalmozás elmúlt tizenhat évének súlyos árait.
Van egy videó aminek jelenleg 14 éves a legrégebbi feltöltése. A majdnem ötperces animációs videó, amely drámai adatokkal mutatja be a magyar élelmiszeripar és mezőgazdaság hanyatlását. A videó címe – „Magyar reklám - Az Európai Unió által betiltott magyar reklám” – tökéletes kattintásvadász (clickbait) fogásnak bizonyult. A valóságban az Európai Unió nem tiltotta a reklámot. A kampányt megrendelő Magyar Termék Nonprofit Kft. hivatalosan elhatárolódott a címtől, ugyanakkor a videót soha nem publikálták a hivatalos felületeiken. Nem tudom, hogy az anyag elkészülte után jöttek-e rá maguktól, hogy ez az EU ban nem fog tudni működni, vagy magasabb körökből szóltak-e le hogy ebből baj lesz. Vagy végig ez volt a cél, és egy gerillamarketing iskolapéldája volt. A nyíltan importellenes, a külföldi árukat bojkottra ítélő üzenet ugyanis frontálisan ütközött az EU egyik legszentebb alapelvével, az áruk szabad áramlásával. Ha a videó hivatalos állami vagy uniós támogatással futott volna, borítékolható lett volna a kötelezettségszegési eljárás.
Az agrár-diagnózis ma is fájdalmasan pontos
A videóban elhangzottak viszont mai napig helytállóak. Sőt igazából romlott a helyzet. Alapvetően nekem semmi bajom a szabadpiaccal. Sőt az importtal sincs. Hiszen nagyon sok dolgot nem tudunk mi legyártani. Viszont az élelmiszer külföldről behozatala sok szempontból egyenesen káros. Több szempont konkrétan az EU célkitűzéseit gáncsolja el. Mondhatni bizonyos pontokon meg kell állni, és dönteni melyik a fontosabb elv vagy cél.
Egészségügyi kompromisszumok: A több ezer kilométerről érkező gyümölcsöket kénytelenek éretlenül leszedni, így tápanyag- és vitamintartalmuk elmarad a hazaiakétól. A hosszú utazás túlélését sokszor felületi viaszréteggel és vegyszeres kezeléssel biztosítják.
Környezeti teher: Az "élelmiszer-kilométerek" (food miles – a termelőtől a fogyasztóig megtett fizikai távolság) növekedése hatalmas szén-dioxid-kibocsátással jár. A folyamatos hűtőlánc (cold chain – megszakítás nélküli, hőmérséklet-szabályozott logisztika) és a robusztus műanyag csomagolás drasztikusan gyorsítja a klímaváltozást. Világviszonylatban nézve az élelmiszer-logisztika és csomagolás a bolygó teljes kibocsátásának körülbelül 5–6 százalékát adja. Nem hangzik soknak, de egy olyan EU-ban ahol a gépkocsigyártókat arra kötelezik hogy X éven belül csak elektromos autót gyárthatnak furán néz ki, hogy ezzel nincs bajuk. Tehát felmerül a kérdés mi a fontosabb? A klímaváltozás elleni küzdelem vagy hogy a magyar boltokban spanyol paradicsom legyen?
Gazdasági láncreakció: Ha a vásárlók tudatosan a hazai termékeket választanák, az beindítaná a méretgazdaságosságot (economies of scale – a nagyobb volumenű termelés miatti fajlagos költségcsökkenés), ami idővel letörné az árakat. A pénz a helyi gazdaságban maradna, növelve a foglalkoztatottságot és a válságállóságot a globális sokkokkal szemben. Azaz a hétköznapi ember konkrétan anyagilag jobban járna ha a helyi élelmiszert venné.
Itt térnék rá, mit jelentenek nekünk az EU-s források?
Az uniós források mítosza: A „bumeráng-effektus”
A közvélemény gyakran úgy tekint az EU-s forrásokra mint valami segélyre. A gazdagabb államok se restek néha eljátszani, hogy ez nekik nettó befizetés. Pedig az EU-s milliárdok, az Európai Unió finanszírozási rendszere kőkemény üzleti logikára épül.
Amikor egy nyugati tagállam befizet a közös kasszába, pontosan tudja, hogy a pénz jelentős része visszavándorol hozzá. Magyarország csináljon a pénzzel szinte akármit, az négy lépcsőben visszajut oda ahonnan jött.
Eszközimport: legyen az modern aszfaltkeverő, mozdony, földmunkagép vagy valamilyen orvosi eszköz, azt nem itthon gyártják. A támogatás egy része azonnal külföldi (jellemzően német vagy francia) gépgyártók számláján landol.
Licencdíjak: később mikor működtetni kell a felépített vagy megvett rendszereket az azokat működtető szoftverek után folyamatos jogdíjat kell fizetni a nyugati technológiai szektornak.
Profitkivonás: amikor a nagy tendereket nyugati multinacionális cégek leányvállalatai nyerik hiába végeztetik a munka egy részét magyar alvállalkozókkal, az év végi tiszta hasznot (osztalékot) hazautalják az anyaországba. Günther Oettinger, korábbi német uniós biztos egy interjújában nyíltan ki is mondta: a Kelet-Európának szánt támogatások jelentős része végül a német vállalatok megrendeléseiként a német gazdaságba áramlik vissza. A hivatalos jegybanki (MNB) adatok szerint a Magyarországon működő külföldi tulajdonú vállalatok évente több ezer milliárd forintnyi profitot (osztalékot) utalnak haza az anyaországukba. Ez az összeg sok esetben meghaladja azt az éves összeget, amit Magyarország az EU-tól támogatásként kap. Tehát egy év alatt több magántőke áramlik ki nyugatra, mint amennyi közpénz bejön onnan.
Másodlagos visszaáramlás: Amikor a magyar munkás megkapja a bérét, azt nagyrészt a külföldi tulajdonú kiskereskedelmi láncokban költi el, amelyek a nyereségüket szintén kiviszik az országból.
Tehát mikor az EU pénzt küld ide, az valójóban befektetés a részükről. Nincs benne semmiféle jóember faktor. Az hogy cél lenne, hogy azonos szinten legyünk idővel mint ők egyszerűen hazugság. Ez nem célja az EU-nak. Soha nem is volt. Hiszen ha ott tartanánk, hogy legtöbb esetben saját piaci szereplőkkel építsük az országot és gazdaságot nem tér vissza hozzájuk a pénz. Lehet hogy mi is befizetőkké válnánk, de egyrészt ez nekik piacvesztés és plusz konkurencia.
A hazai alternatíva ára: A koncessziók és a túlárazás évtizedei
A 2010 és 2026 közötti hazai gazdaságpolitika egyik kommunikált célja az volt, hogy megtörje ezt a nyugati profitkivonást, és egy erős, hazai nagytőkés réteget akart építeni. A tőke valóban itthon maradt, de a gyakorlatban számos hibát követtek el.
Ebben a modellben a tőkefelhalmozás nem piaci versenyben történt. Ez azt jelenti, hogy a gazdasági szereplők nem innovációval vagy olcsóbb termékekkel akartak nyerni, hanem politikai kapcsolatok révén megszerzett állami monopóliumokkal. Mivel a közbeszerzéseket gyakran szűkített versenyben folytatták le, az autópályák és vasutak építése esetenként 20-30 százalékkal is többe került, mintha tiszta piaci verseny döntött volna.
Az óriási hazai profitot pedig a kedvezményezettek nem nemzetközileg versenyképes kutatás-fejlesztésbe forgatták vissza, hanem „földbe és betonba” – szállodaláncokba, agrárbirtokokba és luxusfogyasztásba – öntötték. Így hiába lett beléjük öntve a pénz, az országnak nincs ellenálló gazdasága. Nem haladtunk előre, mert ugyan nem úszik ki a pénzek döntő része az országból (azaz úszott, mert már ez ismét nem cél), de a versenyképes fejlődés nem történt meg. Hogy hozzá nem értés, vagy kapzsiság miatt azt döntse el mindenki magában.
Pedig ezek nélkül a pénzek egy része így is kivándorol, gondoljunk csak a négy lépcsőből az eszközimportra vagy a licencdíjakra.
Azért nem eszik olyan forrón a kását
Mindezt nem azért írtam le mert azt szeretném, hogy lépjünk ki az EU-ból. Annak beláthatatlan következményei lennének.
Bár rengeteg dolog jön hozzánk, mi is rengeteg dolgot adunk el külföldre. Ha kilépnénk az EU-ból ezek a termékek nem vennének részt a nyitott határokon zajló kereskedelemben. A vámokon keletkezne egy csomó plusz költség.
Elővettük a külföldi cégek itteni gyárait amik hatalmas profitot küldenek haza, de egyúttal rengeteg munkahelyet is teremtenek. Ezek is komoly veszélybe kerülnének.
A forint stabilitását és az ország hitelképességét nagymértékben az uniós tagság garantálja a nemzetközi befektetők szemében. Egy EU-n kívüli, kis közép-európai ország valutája azonnal a globális spekulánsok célpontjává válna. A forint árfolyama szabadesésbe kezdene, ami brutális inflációt okozna (mivel az energiát és a technológiát továbbra is devizában kellene megvennünk). Emellett az államadósság finanszírozása (a magyar állampapírok kamata) az egekbe szökne, ami gyorsan államcsőd-közeli helyzetet teremthet.
Szóval nem, nem éri meg kilépni, csak azért foglalkozunk a témával, hogy értsük, nem segélyt kapunk aranylelkű szentektől. No meg persze azért, hogy próbáljunk gondolkodni azon, az EU-n belül, hogyan tudnánk azt az üvegplafont eltüntetni.
Az első és legfontosabb tippem az lenne, mindig vegyél hazait. Egy ember két féleképpen gyakorol hatást. Szavazáskor és a vásárlóerejével. Úgy gondolom az utóbbi még erősebb is mint a szavazás, mert minden nap élünk vele és amire a legjobban hallgat minden gazdasági szereplő az a PÉNZ.
Ez az írás mit sem ér olvasóink nélkül. Ha fontos neked, hogy maradjon kritikus jobboldali hang is a nyilvánosságban, támogass minket Patreon-on, Donably-n, vagy a KözTér alapítványán! Köszönjük!