Vannak történetek, amelyeknek nem szeretnénk látni a kulisszatitkait. Nem azért, mert nem bírnánk el az igazságot, hanem mert néha a hit fontosabb, mint a háttérzaj. A Kétfarkú Kutya Párt sokáig ilyen volt számomra: nem egyszerűen politikai szereplő, hanem kivétel. Egy különc, egy kreatív zavar a rendszerben, egy galamb a sakktáblán, amely nem a szabályokat követi, hanem új játékot talál ki.
Az „Ebek ura” című dokumentumfilm viszont mintha kinyitott volna egy ajtót, amit talán jobb lett volna félig csukva hagyni. A film egy olyan képet fest a mozgalomról, amelyben a humor mögött már nem szabadság, hanem feszültség látszik. Nem fricska, hanem sértettség. Nem kreatív káosz, hanem belső konfliktusok. Éppen ezért valami lényeges tűnik el abból a könnyedségből, ami miatt a Kutyapárt több volt, mint egy politikai projekt. Inkább egy közösségi reflexnek tűnt a valóság abszurditására.
A dokumentumfilm megszólalói egy olyan szervezetet mutatnak be, amely már nemcsak kifelé harcol, hanem befelé is. Pénzügyi viták, személyes törések, eltérő értelmezések arról, hogy mit jelent ma a Kutyapárt. Ez önmagában nem meglepő. Ami viszont szokatlan, hogy éppen attól a közegtől idegen, amely eddig a politikai játszmák fölé próbált emelkedni. A Kutyapárt sokáig nem azért volt érdekes, mert választást akart nyerni, hanem megmutatta, hogy a politikát lehet másképp is csinálni. Hogy lehet nevetni rajta, miközben komolyan beszélünk a problémákról. Hogy lehet kreativitással reagálni arra a kiábrándultságra, amely sok emberben ott van.
Az „Ebek ura” után viszont inkább egy klasszikus történet rajzolódik ki. Egy mozgalom, amely elindult valami ellen, majd idővel maga is ugyanabba a struktúrába került. Ez nem feltétlenül tragédia, de mindenképpen kiábrándító. A film nézése közben többször az volt az érzésem, hogy nem egy politikai szervezet történetét látom, hanem egy már elhalványult hangulat nyomait. Egy korszakét, amikor még nem volt minden ennyire komoly, ennyire strukturált, ennyire magyarázatra szoruló.
Talán naivitás volt azt gondolni, hogy egy viccpárt örökké kívül maradhat a politikán. Talán törvényszerű, hogy aki hatással akar lenni a valóságra, az előbb-utóbb bele is lép abba. De attól még csalódás látni, amikor az irónia helyét védekezés veszi át. A legfurcsább érzés mégis az, amikor egy mozgalomról már nem a kreatív akciók jutnak eszembe, hanem a belső konfliktusok. A film után megnéztem a Partizán műsorában a reakciókat is. Ott már nem a humor beszélt, hanem a magyarázat. A hangsúly nem az ötleteken volt, hanem azon, hogy mi miért történt, ki mit értett félre, mi történt másképp, miért nem igaz. És talán ez volt az a pillanat, amikor igazán szembetűnő lett a változás.
Amikor egy viccpárt már nem viccel, hanem magyarázkodik, akkor valami biztosan megváltozott. Nem feltétlenül visszafordíthatatlanul. De érezhetően.
Az „Ebek ura” után bennem inkább kérdések maradtak, mint válaszok. Nem az a kérdés, hogy igaz-e minden állítás a filmben, hanem az, hogy miért lett szükség egyáltalán erre a filmre. A Kutyapárt sokáig a magyar közélet egyik legkreatívabb tükre volt. Most viszont mintha maga is belekerült volna abba a képbe, amit korábban csak kifigurázott.
És talán ez az, ami igazán lehangoló. Mert a humor addig működik igazán, amíg nem kell utána magyarázkodni.
