Van valami különösen nyugtalanító abban, amikor egy politikai vicc túl komollyá válik. Nem azért, mert megváltozott a humora, hanem a világ lett más.
A Magyar Kétfarkú Kutya Párt soha nem akart kormányozni. Nem ígért realista programokat, nem tett úgy, mintha birtokában lenne a nagy megoldásnak. Inkább egy kollektív sóhaj volt: ha már nem lehet normálisan beszélni a politikáról, legalább lehessen rajta nevetni.
Most viszont elfogyott a levegő körülöttük.
A legutóbbi választás után 685 millió forint kampánytámogatást kell visszafizetniük. Ez már nem elméleti vita a szatíra közéleti szerepéről — ez egy nagyon prózai szám, amely képes bedönteni egy szervezetet. Ráadásul a szabályozás alapján a párt vezetői és jelöltjei személyesen is felelhetnek a visszafizetésért. Konkrét emberek, konkrét egzisztenciák.
A szabályok világosak, és elvileg mindenkire egyformán vonatkoznak. Ezt elfogadom.
Mégis nehéz nem felkapni a fejem, amikor egy marginális, soha kormányzati pozícióba nem jutott párt ekkora pénzügyi teherrel néz szembe. Nem azért különös ez, mert az MKKP ne hibázhatott volna — valószínűleg rosszul mérte fel, mennyi tér van még a humorra egy egyre feszültebb politikai közegben. Hanem azért, mert az arányok furcsák.
A Kutyapárt létezése alapvetően arról szólt, hogy megmutassa: milyen könnyen lehet nagy szavakat mondani valódi tartalom nélkül. Most viszont éppen ők azok, akik a rendszer egyik legkeményebb mechanizmusával találják szembe magukat.
És itt jön a rész, amit a legnehezebb lenyelni.
Miközben a Kutyapárt jelöltjei személyes anyagi felelősséggel néznek szembe egy választási szereplésért, addig azokról, akik ténylegesen kormányozták ezt az országot az elmúlt tizenhat évben, érdemben szó sem esik. Nem folyik vizsgálat az elköltött közpénzekről. Nem kéri számon senki a stadionokat, a rezsicsökkentés összeomlását, az elszálló inflációt, a kivándorlók százezreit. A kampányfinanszírozási szabályok azonnal és precízen működnek egy szatirikus párttal szemben — ugyanez a precizitás valahogy nem jellemzi azt, ahogy a valódi hatalomgyakorlás következményei számonkérhetők lennének.
Ez nem azt jelenti, hogy az MKKP-t fel kellene menteni a saját döntései alól. A szabály az szabály.
De mégis: van valami mélységesen torz abban, amikor a rendszer legélesebb fogaskerekei egy viccpártba harapnak bele, miközben azok, akik miatt ez az egész szatíra egyáltalán létrejött nyugodtan vonulnak vissza — felelősségre vonás, elszámolás, bármilyen érdemi következmény nélkül.
A Kutyapárt megkapja a számlát. A Fidesz meg a nyugdíját.
Ezt egyszerűen nehéz nem furcsának látni. Még realistaként is.
