Alig 50 perces út, a hangulat a kocsiban a szokásos, a tavasz pedig végre ránk törte az ajtót. Mire odaértünk Dunaújvárosba, a hőmérő már plusz 15 Celsius fokot mutatott. Kiszálltunk, azonnal le is kerültek a kabátok, a napsütéstől mindenki jókedvre derült, az ember a simogató napsugártól kicsit optimistább lesz.
A város szülötte visszatért: Nagy Ervin a porondon
Nagy meglepetésünkre szinte az első sarkon belefutottunk a város talán legismertebb szülöttébe Nagy Ervinbe, aki már nemcsak színészként, de a politikai csatatéren is jelen van, mivel a Tisza Párt színeiben Dunaújváros országgyűlési képviselőjelöltjeként indul a választáson. A színésznek ez a város a gyermekkorát és a gyökereit jelenti, láthatóan otthonosan mozog az utcákon.
Persze a politikai szerepvállalás nem mentes a súrlódásoktól, Nagy Ervin körül az elmúlt időszakban több botrány is kipattant, leginkább a feleségét ért atrocitás miatt, ő viszont azt mondja: „nem akar operett politikus lenni.” Szerinte Dunaújvárost egyszerűen büntetik az ellenzéki beállítottsága miatt, és ezért hagyták, hogy a Vasmű is idáig jusson. A színész úgy véli a városból hiányzik a pezsgés.
„Nincs egy pláza sem a városban”
– jegyezte meg az interjú alatt, utalva arra, hogy a fiataloknak nincsen modern találkozási pontjuk.
Kamerán kívüli igazságok és elszalasztott életek
Ahogy továbbmentünk, a barátságos fogadtatás ellenére érezni lehetett a feszültséget az utcán, amint meglátták a kamerát kollégám kezében. Sokan csak kamerán kívül merték elmondani véleményüket.
„Ez itt nemcsak politika, hanem 3000 ember megélhetése, ha a 3000 embernek van felesége és gyermeke az máris tripla annyi ember megélhetése, mint amennyit hirtelen elküldtek a gyárból a bezárás miatt”
– mondta egy helyi lakos.
Két nyugdíjas hölgy úgyszintén csak kamerán kívül nyilatkozott, akik amúgy szeretnek Dunaújvárosban élni, de a fiatalokat sajnálják. Találkoztunk egy idős házaspárral, a férj 1990 óta dolgozott a gyárban. Ózdról költöztek ide a feleségével, itt alapítottak családot. A gyerekeik diplomások, már felnőttek azóta, de lehetőségek híján elhagyták a várost. A bácsi nem tudta leplezni keserűségét:
„Egy évvel a nyugdíj előtt se szó, se beszéd, elküldtek. Kalap, kabát. A kamerába nem mondom de ez a valóság. Semmibe nem nézték a munkásokat.”
Az acél utáni élet?
Bár van papírgyár és a Hankook gyára is a városban található, egy 50-60 éves számára szinte lehetetlen a „pályaváltás”. Sokan értetlenül állnak az események előtt, és volt olyan is, aki szerint hiba volt csak erre az egy iparágra alapozni az egész várost, mert szerinte a leépülés borítékolható volt.
Dunaújváros ma egy furcsa kettősségben él: a verőfényes napsütésben sétáló, mosolygós emberek és a háttérben rozsdásodó gyáróriás kontrasztjában. Egy kérdés maradt: feltámadhat-e az „Acélváros”, megtelik-e újra élettel, lesz-e munkalehetőség, ami mindennek az alapja vagy marad az ingázás a fiataloknak, és a csendes düh az idősebbeknek?
