A magyar választási ígéretek strukturális átalakulása (2006–2014)
Ha a rendszerváltást követő 1990-es éveket a „demokratikus tanulási folyamat” időszakaként definiáljuk, akkor a 2006 és 2014 közötti nyolc esztendőt a választási programok, mint politikai termékek radikális átalakulásának, sőt végső soron értékvesztésének és eljelentéktelenedésének korszakaként kell értelmeznünk. Ez a tanulmány azt a folyamatot követi végig, amely során a magyar politikai kultúra eljutott a két nagy tömb (MSZP és Fidesz) egymásra licitáló, sokszor a gazdasági realitásokat teljesen figyelmen kívül hagyó ígéretversenyétől a teljes kommunikációs aszimmetriáig, ahol az egyik oldal már csak jelszavakkal, a másik pedig egymást kioltó programdömpinggel kampányolt.
Két Magyarország, egy hazugság: A nagy 2006-os licitháború
A 2006-os országgyűlési választás a rendszerváltás utáni politikatörténet egyik legtanulságosabb, és egyben legmélyebb pontja volt a választók tájékoztatása – pontosabban fogalmazva a megtévesztése – szempontjából. A korszak legfontosabb jellemzője a valóságtagadás volt: miközben az államháztartás és a költségvetés hiánya már a kampány idején drámai méreteket öltött – amit a kormányzati és ellenzéki szereplők is pontosan tudtak –, a politikai küzdelmet a valóságtól teljesen elrugaszkodott ígérgetés uralta.
Nem csupán a politikai marketingben megszokott „rózsaszín ködösítés” folyt, hanem konkrét hazugságok versenye. Az MSZP-SZDSZ a közelgő megszorítások kategorikus tagadásával, a Fidesz pedig a kormány költekezésére rálicitálva próbált szavazatokat szerezni. A két nagy politikai tömb nemcsak eltérő jövőképet, hanem egymást teljesen kizáró – önellentmondásoktól sem mentes – valóságértelmezést kínált a választóknak.
Forrás: Origo
Depresszió vs. Delúzió: A sötét jövőkép és a rózsaszín köd csatája
A Fidesz története során először építette kampányát negatív üzenetre. A „Rosszabbul élünk, mint négy éve” szlogenre fűzték fel mondanivalójukat, amelyet egy rendkívül vaskos, 148 oldalas programdokumentummal támasztottak alá. A leírás a vidéki Magyarország lecsúszását és a gazdaság általános válságát hangsúlyozta, sötét, ugyanakkor nagyon is reális képet festve az országról. Ezzel éles ellentétben az MSZP az „Erős Köztársaság, Sikeres Magyarország” című programjában egy optimista, szinte idilli jövőképet vázolt fel. A szocialisták dokumentuma a „bátorság, biztonság, igazságosság” hármasa köré szerveződött, és a párt kifejezetten „új békeidőket” ígért a választóknak. A program retorikája a későbbi történések ismeretében különösen mellbevágó, hiszen sikertörténetként adta el az elmúlt négy év fedezet nélküli osztogatását: „A szociális kiigazítások után a jövő beruházásainak kell következniük” – állították, elhallgatva a valójában elkerülhetetlen megszorításokat.
Különösen cinikus eleme volt az MSZP 2006-os kommunikációjának, hogy tudatosan építettek a „felelősségteljes kormányzás” imázsára. Ironikus módon éppen az ellenzéket vádolták felelőtlen ígérgetéssel, a következő mondatokkal operálva a programban: „A választás nem ígéretverseny, hanem felelősségverseny”. Leszögezték, hogy nem lépnek a „féktelen ígérgetés” útjára, mert az gyengítené a köztársaságot. Állításukkal ellentétben azonban pontosan ezt tették, miközben a színfalak mögött már látszottak a gazdasági összeomlás jelei. A valós helyzet eltitkolásához az Európai Bizottság oly módon falazott, hogy Magyarországnak az euróövezeti csatlakozási menetrendről szóló konvergencia-programjának konkrét kiadáscsökkentő tételeket tartalmazó átalakítására a választások utáni, szeptember 1-jei határidőt szabott meg.
A nagy átverés és a licitháború
Az egyik legélesebb ellentét és a későbbi társadalmi felháborodás elsődleges forrása az adópolitika területe volt. Ezen a téren mindkét oldal olyan ígéreteket tett, amelyek fenntarthatatlanok voltak, és tudták, hogy a szöges ellentétét hajtják végre a választások után. Jól érzékelteti a folyamatot az Index.hu ígéretszámlálója. A portál nem tett mást, csak „beárazta” a pártok puszta ránézésre is irracionális vállalásait. A sajátos harcban a Fidesz kiütéses győzelmet aratott. Az Index az MSZP ígéreteit összesen 1420-1425 milliárd forintra, a Fideszét 3797-3868 milliárd forintra taksálta. Az SZDSZ 490, az MDF 236 milliárdos javaslata eltörpült a két nagy párt csatájában.
Eltitkolt valóság
Az MSZP ígéretei és a valóság: a Gyurcsány-kormány a választások előtt nemhogy adóemelésről vagy megszorításról nem ejtett egy árva szót sem, de konkrétan adócsökkentést ígért. Ez a választások utáni drasztikus áfaemelés és járulékemelések tükrében különösen súlyos politikai felelősséget vet fel. A szocialista program szövegszerűen a következőket tartalmazta: „Igazságosabb adórendszert vezetünk be, amely csökkenti az élőmunka terheit, és a fogyasztást, a forgalmat adóztatja.” Szociális demagógiával fűszerezték az adópolitikát: „Célunk, hogy a minimálbér adómentessé váljon, növelve ezzel az alacsony jövedelműek nettó keresetét.” Ezek az ígéretek később a hazugság szimbólumaivá váltak.
A tízszázalékos álom
Orbán Viktorék stratégiája nem a fiskális fegyelem hangsúlyozása volt (amivel ellentételezni lehetett volna a felhalmozott hiányt), hanem beszálltak a „ki tud nagyobbat” mondani versenybe. A kiadások lefaragása helyett a munkaadói terhek drasztikus visszavágásával kampányoltak, amitől a gazdaság kifehérítését várták. A Fidesz ígérete így hangzott: „2006. július 1-jétől a jelenlegi 29 százalékról 19 százalékra csökkentjük a munkát terhelő adót, a járulékterhek mértékét.” Ezzel az intézkedéssel önmagában mintegy kétszázezer új munkahely létrejöttét vizionálták, azt állítva, hogy a növekvő foglalkoztatás révén a járulékcsökkentés önmagát finanszírozza majd.
A konzervatív magány
A politikai palettán egyedül Dávid Ibolya vezette MDF próbált meg a „Normalitás” jegyében egy harmadik utas, szakmailag koherensebbnek tűnő alternatívát kínálni. Ők mertek szembemenni a bonyolult, kivételekre épülő adórendszerrel, és egykulcsos adót hirdettek meg. „Az MDF adórendszere egyszerű és átlátható: egykulcsos, 18 százalékos személyi jövedelemadó (SZJA), 18 százalékos társasági adó és 18 százalékos általános forgalmi adó (ÁFA).” Emellett egy másik népszerű intézkedést is belengettek: „Eltöröljük az örökösödési illetéket!”
Nyugdíjas-csata: Ki ad többet az üres kasszából?
A demográfiai és költségvetési realitásokat teljesen figyelmen kívül hagyva mindkét nagy politikai tömb a nyugdíjasok kegyeiért harcolt. Ebben a versenyben a fenntarthatóság szempontjai teljesen háttérbe szorultak. Az MSZP stabilitást és a juttatások megőrzését ígérve magát a 13. havi nyugdíj „védőszentjeként” pozícionálta. Programjukban így fogalmaztak: „A nyugdíjasok számíthatnak ránk: a 13. havi nyugdíj bevezetése után, a nyugdíjkorrekciós program végrehajtásával folytatjuk az időskori ellátások értékének növelését.” Ezzel egyszersmind azt az üzenetet is igyekeztek célba juttatni, hogy ezeket a vívmányokat a Fidesz hatalomra kerülése veszélybe sodorná.
A Fidesz felismerte, hogy a nyugdíjas szavazatokért folytatott harcban nem lehet alulmaradni, ezért ráígértek a kormányra egy újabb havi juttatással. A Fidesz érvelése így hangzott: „A 14. havi nyugdíj megilleti az idős embereket. Ennél több is méltányos volna, de ma ennél több felelősséggel nem vállalható.” Ígéretet tettek arra, hogy „az új polgári kormány – négy év alatt lépcsőzetesen – bevezeti a 14. havi nyugdíjat”, amit a „jó gazdaságpolitikával” teremtettek volna elő.
Nyomokban már rezsicsökkentés
Érdekes történelmi párhuzam és a későbbi politikai irányvonalak előrejelzése, hogy a „rezsicsökkentés” gondolata már 2006-ban markánsan megjelent a Fidesz programjában. Míg az MSZP és az SZDSZ a piaci verseny liberalizációjában hitt, addig a Fidesz már ekkor az állami árszabályozás mellett tette le a voksát. A Fidesz programja nyíltan kimondta: „Az állam alapvető feladata, hogy gazdaságpolitikájával aktívan képviselje és védje a hazai tulajdonú kis- és közepes vállalkozások, valamint a családi gazdaságok érdekeit.” De nem álltak meg az elveknél, konkrét hatósági árcsökkentést ígértek: „Az ármegállapítás jogával élve, felülvizsgálva az erőművekkel és szolgáltatókkal kialakított szerződéseket, 2006. július 1-jétől 10 százalékkal csökkentjük a villamosenergia lakossági árát.” A gázár esetében pedig árstop-jellegű ígéretet tettek: „2006 júliusától kizárólag az infláció mértékével emelkedhet Magyarországon a lakossági gáz ára.”
A hidegzuhany: Győzelem és összeomlás
A választást végül a hivatalban lévő kormánykoalíció, az MSZP–SZDSZ nyerte meg. A kampányidőszak jóléti illúziója azonban a kormányalakítás után szinte azonnal szertefoszlott. A bejelentett megszorítások (a „Gyurcsány-csomag”), majd az őszödi beszéd szeptemberi kiszivárgása és az azt követő utcai zavargások alapjaiban rengették meg a kormány legitimitását. Az ígéretek és a valóság közötti drámai szakadék vezetett el ahhoz a bizalmi válsághoz, amely 2010-re teljesen átrajzolta a politikai térképet. A koalíció előbb felbomlott, majd Gyurcsány Ferenc miniszterelnök lemondott.
Forrás: Index
A bőség zavarától a szavak hatalmáig: 2010 és az új korszak
A 2010-es választásokra a politikai kultúra és a programalkotás természete gyökeresen megváltozott. A 2006-os hazugságok, valamint az azt követő válság hatására a választók kiábrándultak a részletes ígéreteket megjelenítő programokból. Ezt a trendfordulót a pártok is felismerték. A Fidesz a biztos győzelem tudatában utolsó írott programjában konkrét cselekvési tervvel állt elő, az MSZP a politikai túlélésért küzdött, míg a valódi programalkotási innovációt paradox módon a szélsőséges Jobbik és az ökopárti LMP hozta el.
Számok helyett sorsok: A Nemzeti Ügyek Politikája
A Fidesz–KDNP alapvető stratégiai döntése volt, hogy a választóknak a program szó devalválódása miatt a politikai filozófiából beemelve a kifejezést egy erős narratívájú társadalmi szerződést kínált.
Míg 2006-ban 10 százalékos áramár-csökkentésről írtak, 2010-ben már hiába kerestünk volna hasonlókat. A programfüzet nem ígéretek gyűjteménye volt, hanem egy kettős politikai nyilatkozat: a Gyurcsány-korszak lezárása és a Nemzeti Együttműködés Rendszerének ideológiai megalapozása. „Bizakodással tölt el az a tudat, hogy mi magyarok nagy lehetőség előtt állunk, hiszen ma jóformán mindenki egyet akar Magyarországon: változást. Ez az egységes akarat teheti végre erőssé Magyarországot, és képessé arra, hogy egyszer s mindenkorra túllépjen az elmúlt nyolc esztendő kudarcain.” Az egyetlen konkrét, számszerűsíthető ígéret a foglalkoztatásra vonatkozott, ami később a kormányzás egyik alappillére lett: „A cél olyan gazdaságpolitika bevezetése, amely elősegíti, hogy Magyarországon egy évtizeden belül egymillió új, adózó munkahely jöjjön létre.” A dokumentumból egyértelműen kiderült, hogy a Fidesz a foglalkoztatás növelését stratégiai célnak tartja.
Érdemes visszaellenőrizni, az egymillióval több foglalkoztatottat ugyan nem érte el Magyarország 10 év alatt, de a 738 500 főt igen. A Központi Statisztikai Hivatal (KSH) adatai szerint 2010. első negyedévében kb. 3.647.900 fő volt foglalkoztatva – 2020. első negyedévére, pedig már kb. 4 386 400 fő dolgozott tisztán, bejelentve. A feketén, bejelentés nélküli „jogviszonyokat” értelemszerűen nem számolták ide.
Rend és elszámoltatás
„Rend és rendezettség hiányában lehetetlen egy ország, egy közösség újjászervezése. Nemzeti ügy és nemzeti érdek, hogy Magyarországon rend legyen, olyan rend, amely igazságot szolgáltat, szigorú törvényeket alkot, mindenkinek védelmet garantál, új politikai értékrendet alakít ki, és ezzel megteremti a nemzet felemelkedését” – áll a Fidesz programjában. A Lázár János által papírra vetett fejezetben a törvény előtti egyenlőség mellett foglaltak állást. A társadalmi státusz sem felfelé, sem lefelé nem adhat felmentést a törvények betartása alól. „Az új kormány legfontosabb feladata lesz a társadalmi bizalom helyreállítása, amely csak akkor lehetséges, ha a törvény előtt mindenki egyforma, legyen akár politikus, polgármester vagy szociálisan hátrányos helyzetű választó.” A Fidesz álláspontja szerint „nem létezhet megélhetési bűnözés, anyagi helyzete miatt senki nem helyezheti magát a törvényeken kívül.”
Forrás: Földi Imre / MTI
A Jobbikkal a radikalizmus kilépett a karanténból
A 2010-es választás igazi sokkját és tartalmi újdonságát a Jobbik jelentette. Vona Gábor pártja nem finomkodott: a „Radikális változás” programja nyíltan szembement a politikai korrektséggel, és olyan témákat emelt be a közbeszédbe, amelyek addig tabunak számítottak. A program egyik legvitatottabb pontja a közbiztonság kérdése volt, ahol nyíltan használták a „cigánybűnözés” fogalmát, tarthatatlannak nevezve a kialakult helyzetet. Megoldásként a rendőrség militarizálását, egyfajta párhuzamos rendvédelmi szerv létrehozását vizionálták: „A cigánybűnözés felszámolása céljából szükségesnek tartjuk a rendőrség megerősítését és a csendőrség felállítását.” Ez a javaslat alapjaiban kérdőjelezte meg az állam erőszak-monopóliumának addigi kereteit.
Gazdasági téren is unortodox, populista javaslataik voltak, amelyek közül több később – finomított formában – visszaköszönt a Fidesz-kormányzás alatt. Ilyen volt például az államadósság kérdése. „Radikálisan felülvizsgáljuk az eddig folytatott államadósság-politikát, beleértve visszamenőleg a ’70-es évektől felvett hitelek feltételeit is, a felelősök megnevezésével együtt. Ezzel együtt tárgyalásokat kezdeményezünk a törlesztés és visszafizetés feltételeinek újbóli meghatározása céljából, a növekedést lehetővé tevő könnyítésekkel, beleértve az adósság egy részének leírását is.”
Sikersztori a romokon: Az MSZP kollektív amnéziája
A szocialisták „Nemzeti modernizáció, összetartó közösség” címmel közzétett programja nem szűkölködött az ígéretekben. Jövőképüket tömény optimizmus jellemezte. Vállalásaik az adó- és járulékteher csökkentéstől kezdve a kis- és középvállalkozóknál, a lakhatás támogatásán, a béremeléseken át a bérlakások számának növeléséig mindenre kiterjedtek. A program különlegessége volt, hogy nyolcéves kormányzásukat sikersztoriként írták le. Minden egyes szakpolitikai fejezetben hosszasan sorolták eredményeiket. Nem tudni, hogy a választók emlékezetkiesésén kívül miben bíztak, amikor néhány hónappal a 13. havi nyugdíj megszüntetése után azt hangsúlyozták: „A 13. havi nyugdíjat a gazdaság teljesítményétől függő „nyugdíjprémium” váltotta fel, így nem csak megőrzik reálértéküket a nyugdíjak, de a nyugdíjasok is megfelelően részesülnek a gazdaság közös gyarapodásából.”
Rendszerváltás a fülkékben: A Nemzeti Együttműködés Rendszere (2010–2014)
A 2010-es választásokon szerzett kétharmados felhatalmazás nem csupán kormányváltást, hanem a politikai és gazdasági játékszabályok teljes újraírását hozta el. Az Orbán-kormány a „Nemzeti Együttműködés Rendszerének” (NER) meghirdetésével szakított a rendszerváltás utáni konszenzuskereső politikával, és a válságkezelést az állami szuverenitás visszaszerzésére alapozta. 2011-ben bevezették az egységes, 16%-os személyi jövedelemadót, amely a korábbi progresszív rendszert váltotta fel. Ez az intézkedés a középosztály és a magasabb jövedelműek számára jelentős forrásokat hagyott meg, ösztönözve a teljesítményt. A demográfiai fordulatra törekedve a kormány Európában is egyedülállóan bőkezű családi adókedvezmény-rendszert vezetett be.
A segélyezési rendszer átalakításával párhuzamosan a közfoglalkoztatásba bevontak száma a 2010-es évek elejére drasztikusan, évi 200 ezer fő fölé emelkedett. Bár a programot sok kritika érte, statisztikailag sikeresen csökkentette a munkanélküliséget, és sokakat visszavezetett a munka világába. A jobboldali kormányzás egyik első és legmaradandóbb intézkedése a nemzetegyesítés közjogi megteremtése volt. Az Országgyűlés már 2010. május 26-án, elsöprő többséggel fogadta el a kettős állampolgárságról szóló törvényt, amely lehetővé tette a határon túli magyarok számára a kedvezményes honosítást. A ciklus végére több mint félmillió új magyar állampolgár tett esküt, helyreállítva ezzel a Trianon utáni lelki és közjogi kötelékeket. Ezt egészítette ki a 2011 húsvétján elfogadott Alaptörvény, amely a Szent Koronára és a keresztény hagyományokra hivatkozva definiálta újra a magyar államiság kereteit.
Ciao IMF! Helló rezsidémon!
A kormány egyik legfontosabb stratégiai győzelme az ország pénzügyi önállóságának visszaszerzése volt. Míg 2008-ban Magyarország a csőd szélén az IMF mentőövére szorult, az Orbán-kabinet „unortodox” eszközökkel - a banki és multinacionális szektorokra kivetett válságadókkal – stabilizálta a büdzsét anélkül, hogy a lakosságot közvetlen megszorítások érték volna. A politika szimbolikus csúcspontjaként Magyarország 2013-ban az előírt határidő előtt fizette vissza a Nemzetközi Valutaalapnak a korábban felvett hitel utolsó, 2,15 milliárd eurós részletét.
A ciklus végére a kormányzat legnépszerűbb, a 2014-es győzelmet bebiztosító intézkedése a rezsicsökkentés lett. 2013-tól kezdődően az állam hatósági árszabályozással avatkozott be az energiapiacon: a gáz, az áram és a távhő árát több lépésben, összesen 20 százalékkal csökkentették. Ez az intézkedés közvetlenül érezhető anyagi könnyebbséget jelentett a háztartások millióinak, és a politikai kommunikációban a „multikkal szembeni szabadságharc” kézzelfogható bizonyítékává vált.
Forrás: Bartolf Ágnes
Egy szó vs. ötszáz oldal: A politikai marketing sakk-mattja
Az átalakulási folyamat 2014-re ért el a végpontjára, létrehozva a magyar politikatörténet legaszimmetrikusabb programkínálatát. A választás már nem a szakpolitikai programok versenye, hanem a bizalom és az erődemonstráció kérdése lett. Ebben az új ökoszisztémában a politikai program már nem iránytű volt a választó kezében, hanem kolonccá vált a politikus lábán.
A Fidesz stratégái felismerték a korszellemet: a választók belefáradtak az ígéretekbe, és nem a „mit?”, hanem a „hogyan?” és a „kivel?” kérdésre keresték a választ. A kormányoldal levetette a programírás béklyóját, és a tiszta érzelmi alapú politizálást választotta. Rájöttek a „rezsicsökkentés” politikai innovációjának lényegére: nem kell 100 oldalas energetikai koncepciót írni, ha minden hónapban ott a bizonyíték a választó postaládájában, a sárga csekken, vastag betűvel kiemelve a megtakarítás. Ez volt a tökéletes, kézzelfogható program, ami mellett minden ellenzéki tanulmány csak üres fecsegésnek tűnt.
Ezzel szemben az ellenzék a részletes programok mögé bújva próbálta bizonyítani kormányzóképességének létjogosultságát, miközben a választók már rég nem a lábjegyzeteket olvasták. Míg a baloldal szakértői csoportjai patikamérlegen számolták az áfacsökkentés hatásait, a Fidesz egyetlen, jól irányzott üzenettel dominálta a közbeszédet. Ez volt a politikai marketing sakk-mattja: az egyik fél még a régi szabályok szerint sakkozott, a másik viszont már régen felborította a táblát.
„Folytatjuk” – Az egyszavas program diadala
Orbán Viktor 2014-ben egyetlen szóban foglalta össze a terveket: „Folytatjuk”. Az, hogy egy párt írott program nélkül vett részt a voksok megszerzéséért folyó küzdelemben példátlan volt a rendszerváltás utáni magyar országgyűlési választások történetében. A Fidesz programhelyettesítő narratívája a választók nagy többségének azonban így is dekódolható volt. A párt négyéves kormányzása alatt egyértelműen kijelölte azokat a stratégiai célokat, amik meghatározták kül-, adó-, gazdaság-, nemzet-, oktatás-, kultur-, család- és szociálpolitikáját.
A Fidesz 2014-ben már nem sorolta fel ugyan egy közreadott programban tételesen, hogy mit fog csinálni, hanem csak annyit ígért: az elkövetkező négy évben is a választók által már megismert irányban halad tovább. A szűkszavúság nagy előnye, hogy az ígéretek mivel nem számonkérhetőek, így konkrétumok nélkül semmilyen vállalás nem jelenik meg kényszerítő erőként. A kommunikációt végletekig egyszerűsítették: meg kell védeni az elért eredményeket a visszatérni készülő baloldallal és szélsőjobbal szemben. Részletes szakpolitikai vita helyett a „rezsiharc” dominált a közbeszédben. Ez a magabiztosság éles kontrasztban állt az ellenzéki oldal kényszeredett programdömpingjével.
Bábel a baloldalon: Amikor a sok jó terv kioltja egymást
Öt párt, a Magyar Szocialista Párt, a Demokratikus Koalíció, az Együtt – a Korszakváltók Pártja, a Magyar Liberális Párt és a Párbeszéd Magyarországért Összefogás, majd Kormányváltás néven pártszövetséget hozott létre, közösen indultak a választáson. Bár külön-külön hatalmas intellektuális munkát végeztek, és vaskos köteteket írtak, ám a közös, átütő üzenet hiányzott. És úgy általában a csapatmunka, a közösségi kohézió.
A választók szemében a programok sokszínűségét gyakran elnyomta a koalíción belüli széthúzás érzete. Kezdjük a DK-val. Gyurcsány Ferenc pártjának „Európai Magyarországot! Demokráciát, biztonságot, fejlődést!” programjában, miután felsorolta a Fidesz-kormány bűnlajstromát, a választóktól „a többi demokratikus politikai erővel” közösen az Orbán-rendszer megdöntésére és a Köztársaság újjáépítésére kért felhatalmazást. Az euró bevezetését, államkapitalizmus helyett versenypiacot, infláció helyett árstabilitást, méltányos közteherviselést, versenyképes mezőgazdaságot és a foglalkoztatás bővítését ígérte. Uniós politikájában a Fidesz szuverenista politikájával szemben a legnyíltabb föderalista álláspontot képviselte. Programjuk a nemzetállami keretek meghaladását tűzte ki célul: „Magyarországnak tétovázás nélkül csatlakoznia kell az integráció erősítését szorgalmazó tagállamokhoz.”
A Mesterházy Attila vezette MSZP „Igazság, biztonság, szabadság, jólét” című programjában a Fidesz „rezsicsökkentésére” válaszképpen nem az energiaárak, hanem az alapvető élelmiszerek áfájának csökkentésére tett ígéretet. A szocialisták érvelése szerint ez a „valódi segítség a legszegényebbeknek, nem pedig a gazdagokat támogató rezsicsökkentés.” „Visszaélés a túlhatalommal, erőszakos piacfoglalás, intézményesített korrupció, törvényi felhatalmazással véghezvitt gátlástalan nyerészkedés, maffiaállam létrehozása” „A Fidesz elvesz mindent, ami mozdítható, de még azt is, ami nem: mint az állami földeket” – hergelte a program olvasóit a kormánypárt ellen az MSZP.
Forrás: Derzsi Elekes Andor
A „Hét vezér” és a néppártosodás kezdete
A Jobbik stratégiája és hangvétele 2014-re jelentősen megváltozott. Bár a radikális elemek megmaradtak, de előkészítve a későbbi néppártosodást programjukban a hangsúlyt a megélhetési kérdésekre és a modernizációra helyezték. Saját híveiken kívül a Fideszből és az MSZP-ből kiábrándult szavazókat próbálták megszólítani. „Itt az idő, hogy végre ne a kisebbik rosszat válasszák az emberek, hanem a Jobbikot.” Ökonómiai programjukat a „Hét vezér terv” foglalta keretbe, amely a gazdasági patriotizmus és a hazai ipar védelmének jegyében született. „Véget vetünk a kiszolgáltatottságnak!” – hirdették, kiemelt támogatásokat ígértek a hazai élelmiszeripar és feldolgozóipar részére, hogy „a magyar föld termése itthon hasznosuljon.” Ezzel a Jobbik sikeresen tüntette fel magát a vidéki gazdák és a globalizáció veszteseinek védelmezőjeként.
Az ellenzéki pártok programjai leplezetlen Fidesz ellenes koncepcióra épültek, de a nagyobbik kormánypártot leváltani még pártszövetségbe tömörülve sem tudták. Alapvetően a kormányváltásra készültek, de már nem ezt kommunikálták. Felbukkant viszont a „rendszerváltó” narratíva. Végül a választást másodszor is kétharmaddal a Fidesz–KDNP nyerte.
Összegzés
2006-ban mindenki hazudott, legfeljebb volt aki kevésbé. Még akkor is, ha a Fidesz diagnózisa („Rosszabbul élünk, mint négy éve”) tényszerűen igaz volt, a megoldási javaslatuk (14. havi nyugdíj) gazdasági öngyilkosság is lett volna. A rendszerváltozás után első alkalommal 2006-ban kapott egy kormányon lévő párt lehetőséget a folytatásra. A korábban elkövetett kormányzati hibák miatt azonban az újabb 4 év a korrekciókról, kiigazításokról és nem tervek és célok, egy létező stratégiailag átgondolt jövőkép építéséről szólt. Az MSZP „Új békeidők” ígérete az őszödi beszéd és a 2008-as válság fényében a rendszerváltás utáni legnagyobb politikai átverésnek bizonyult.
2010-ben történt a legérdekesebb fordulat: miközben mindenki a Fidesz kétharmadától „rettegett”, a Jobbik volt az, aki olyan valódi, húsbavágó társadalmi kérdéseket (közbiztonság, vidék elszegényedése) emelt be a közbeszédbe, amiket addig a PC-elit szőnyeg alá sepert. Nem véletlen, hogy a Fidesz később szinte a teljes Jobbik-programot „lenyúlta” és megvalósította (a kerítéstől a keleti nyitásig). És 2014? Itt dőlt el minden. Orbán Viktornak igaza volt abban, hogy a választók nem olvasnak programot. A „Folytatjuk” pimasz volt, de működött. Bebizonyosodott, hogy egyetlen jól felépített hívószó („rezsicsökkentés”) többet ér, mint az ellenzéki összefogás 500 oldalas szakpolitikai tanulmánya, amit még a saját szavazóik sem lapoztak végig. Az idő a Fidesz politikai marketingjét igazolta, a “ki tud jobb programot írni” vetélkedésből úgy szállt ki, mintha sose lett volna benne.
