Talán, mert 9 évad Hungarikumokkal a világ körül forgatása után némileg kialakult bennem a nemzethaláltól való félelem. Talán, mert láttam, ahogy Gyurcsány Ferenc szavaira 2006-ban mennyien reagáltak. Vagy csak azért, mert nem tetszik, ahogy egymással bánunk, mi, akik annyian vagyunk, mint egy közepes kínai előváros: elgondolkodtam.
TL;DR
Kezdjük a messzi-messzi keleten, Japánban. Volt egy fiatal praktikus méretű japán srác, aki az egyetem elvégzése után rögtön húzta a nyúlcipőt és beutazta a Nyugatot. Dolgozott az USA-ban, az Egyesült Királyságban, majd hazatért alig 28 évesen. Ő volt Tojoda Kiicsiró, a Toyota Motor Corporation első elnöke. Eredetileg amúgy szövőszékeket ment tanulmányozni, de amikor látta, hogy az USA-ban autóval közlekedtek lovak helyett, leesett az álla. A többi pedig már történelem.
Ez persze nem volt előzmény nélküli. A Japán egy nagyon közösségcentrikus nemzet, kicsit már túl is tolják, de ez egy másik kérdés. Mindenesetre már a 7. és 9. század között rendszeresen küldtek követeket a Tang-kori Kínába azzal a céllal, hogy „tanulmányozzák” a kínai írást, az építészetet, a kormányzati struktúrát a buddhizmust és még nagyon sok mindent. És ez így megy a mai napig. Külön szavuk is van már rá, a „rjúgaku (留学)” – vagyis a „külföldön tanulás”.
Rjúgaku-ra fel
Volt, aki önerőből is nyomott időnként egy rjúgaku-t, de államilag, vagy helyi közösségekben évszázadokon át támogatták kisebb-nagyobb hullámokban. Sőt, ilyen mai napig van csak jelenleg „Tobitate”, vagyis Repülj programra keresztelték át. Amit egyébként azért indított el a japán kormány 2013-ban, mert 1400 év után még a japán fiatalok is elkezdtek lustulni. Nem mentek maguktól, a korábbi állami ösztönzések pedig már nem voltak elegendőek, hogy eldobják a Play Stationt, és megtanuljanak „külföldiül”, esetleg bejárják új ismeretekért a világot.
Azóta minden egy virágzó cseresznyefa. Sőt Korea és Kína is hasonló programokba kezdett. Ráadásul a japán céges szektornak is újra megjött a kedve mindenhez. Saját kis Tobitate programokat alkottak, aminek a lényege, hogy egy hűségeskü fejében a legmotiváltabb fiatal alkalmazottakat elküldik nyugatra MBA diplomát szerezni, megtanulni egy speciális technológiát, és kapcsolatokat építeni. Cserébe mindent is fizetnek.
Erdélyi szászok is így csinálták
A szászok Erdélyben, de Felvidéken is nagyon korán felismerték, hogy kis közösségként a magyar tengerben csak úgy maradhatnak meg, ha szellemileg a legmagasabb szinten állnak. Mivel Erdélyben sokáig nem volt egyetem, így létrehoztak egy ösztöndíjrendszert, amivel áthidalták ezt a problémát. A városi polgárok és az egyház „stipendiumokat” alapítottak, majd közösségenként a legjobbakat, egy-egy tehetséges diákot kiküldtek nyugatra vagy keletre tanulni. Mindent fizettek, cserébe a legmodernebb tudást hozták haza a különböző egyetemekről. Mert, hogy mindenki hazajött. Úgy tűnik nem kellett ehhez japánnak lenni akkoriban.
Peregrináció
A magyarok is eltanulták ezt a szászoktól, és a reformáció idején egész kis busójárás indult meg szerte Európában. Nagyjából, mint a céh legények rajzottak szét, hogy tanulhassanak egyetemeken. Nagyon sokáig az országban csupán egy egyetem volt, amit a Jezsuiták tartottak fent, így az nem annyira volt pálya a protestánsoknak. Mindenesetre ezek nem államilag támogatott programok voltak, hanem a nemesek magánakciói esetlegesen egy-egy közösség összedobott ösztöndíja.
Misztótfalusi Kis Miklós például csak a Bibliát akarta kinyomtatni Amszterdamban 1688 körül, de rájött olyan siralmas állapotban van a magyar nyomdászat, hogy inkább beállt inasnak, és megtanulta a betűmetszést. Ha marad milliomos lehetett volna, hiszen később Grúziától a Vatikánig jártak hozzá tanulni, de ő haza ment Kolozsvárra. Elképesztő hatást gyakorolt itthon. Neki köszönhetően olcsó és jó állapotú könyveket lehetett nyomtatni. Általa több ezer ember kezébe kerülhetett könyv, de még a helyesírást is megreformálta az ékezetek bevezetésével. Ki nem találnánk, de kolozsvári irigy kollégái szó szerint halálra idegelték. Aki a Házsongárdi temető felé jár, tegyen le egy virágot a sírjára!
Apáczai Csere János neve kicsit talán ismerősebben cseng. Ő is Hollandiába vette az irányt, és megalkotta az első magyar nyelvű Encyclopaediát 1653-ban. Végre lett a magyar diákoknak tankönyvük – föci, matek, fizika, addig ezek csak latinul vagy németül elérhető hóbortosságok voltak. Mindehhez ráadásul ki kellett találni számos új magyar szót, tehát amikor valaki a „tört” számokkal számol, gondoljon Apáczaira – ahogy a hegyes- és tompaszög esetén is.
Apáczaiban és Misztótfalusiban is, ahogy a többi „peregrinistában” is közös vonás volt a progresszió. Nem az ész nélküli, a „fontolva haladó” – gondoljunk csak Széchenyi István híres angol wc-s körútjára. Az efféle haladó elmék nélkül ma nem lenne olyan a magyar kultúra, mint amilyen, sőt megkockáztatom Magyarország se lenne. Ám gondoljunk bele mi lett volna, ha a begyöpösödött irigyek inkább a látnokot, az izzó tüzet látták volna az efféle emberekben? A szászok ezt látták Honterus Jánosban, ezt látták a japánok Tojoda Kiicsiróban.
Stipendium Peregrinum, Pannónia Ösztöndíjprogram
Ugyan ma is vannak hasonló magyar programok, hogy a sírva bulizós Erasmust véletlenül se keverjük a Stipendium Peregrinum, a Pannónia Ösztöndíjprogramok, vagy akár a Magyar Állami Eötvös Ösztöndíj közé, ám ez önmagában nem elég. Nagyon nem. Miért?
Sokan félreértik az Európai Unió négy szabadság elvéből a ránk most leginkább vonatkozót. A „személyek szabad áramlása” ugyanis nem azt jelenti, hogy „kiáramolsz innen” aztán vissza már nem. Nem azt jelenti, hogy Németországban sokkal jobban keresve elfelejtesz haza jönni, és jobbá tenni a hazádat. Pontosabban nem azt kéne jelentse. Valaha nem ezt jelentette, és nagyon sok ország van, ahol ezt még mindig tudják.
„Nem akarom feláldozni az életemet!” Nem akarom feláldozni a karrieremet!” „Itt jobb jövőt tudok biztosítani a gyerekeimnek.”
Ehhez és hasonló mondatokkal találkoztam az újkori emigráció szájából az elmúlt 9 évben. Bármerre is forgattuk a Hungarikumokkal a világ körült, sose tudtam haragudni arra, aki a nácik vagy a kommunisták miatt elment, és végül nem jött, vagy nem tudott visszajönni – persze rengetegen telepedtek vissza ’89 után így is. Ugyanakkor azok, akik tényleg megtehették volna, hogy hazajönnek már egy más tészta. Rajtuk semmilyen Rjúgaku nem segít. Szakítós nyelven ezt úgy mondjuk, hogy akit el lehet csábítani, azt el is fogják. És valljuk be a Trianoni Magyarország sok szempontból nem olyan sexy, mint egy technológiailag élen járó gazdag, jól prosperáló ország. Nálunk nem rizsporos a demokrácia, alig 35 éves. Nem sok értelme van ugyanakkor a demokráciának, ha a nagy szabadság adta verbális és politikai csihi-puhiban az emberek elveszítik a reményt, az identitásukat, a hitüket a hazájukban.
Így, ha a magyar emberek szívében nem melegszik be újra az iránytű, a mágnes, hogy végül visszataláljanak haza, akkor teljesen mindegy hogy hívják a miniszterelnököt. Jó magyar szokás szerint ezt ugyanis mindig ráfogjuk valakire. Gyurcsány Ferencre, mostanában Orbán Viktorra, és fogjátok meg a söröm, ha Magyar Péter lesz a kormányfő, sokan fogják majd hozzá kötni az elköltözésüket, az elvándorlásukat, a személyük szabad eláramlását.
„Nincsen demokrácia, nincsen sajtószabadság, Putyinizálódunk.” „Orbán Viktor miatt elköltözöm!”
Le merném fogadni, hogy nem volt fenékig tejfel az élet 1653, vagy 1688 körül Magyarországon, de nem nagyon kellett magyarázni akkor se Apáczainak, se Misztótfalusinak, hogy miért van rájuk itthon szükség. Valószínűleg nem volt demokrácia, se szólás- és véleményszabadság az akkori Magyarországon, ám őket hajtotta a cél, hogy jobbá tegyék az országot. Hol vannak ma ezek az emberek? Hol vannak ma azok, akik képesek áldozatot hozni a közösségükért? Van ma még olyan az országban, aki nem tekint közönyösen az ilyen eszmékre, az ilyen emberekre? Vagy végleg lemondtunk a közösség erejéről?
Nyilván, aki Orbán Viktor miatt elköltözik az országból „új hazájában” nem lesz kritikus az ottani döntésekkel, nem figyeli úgy a politikát. Tudom, mert 9 éven keresztül Japántól-Texasig, megkérdeztem közel 1000 embertől. Egyszerűen vendégként érzi magát, és nem szól bele a közügyekbe. Véleménye, értékrendje ettől még van, de azt a fajta harcosságot valahol a magyar határon hagyja.
Annyian vagyunk, mint egy kínai előváros. Ne tegyük ezt magunkkal, minden olyan lélekért kár, aki, ha elmegy nem jön haza. Ilyenkor egy kicsit mind meghalunk, hiszen mi közösen nem voltunk elég jók. Azok szemszögéből, akik meg elmennek soha el nem szunnyadó álmok forrásai leszünk, olyan sebek, amik sosem forrnak be igazán. Beszéltem egyszer egy 92 éves orvos nénivel (Scharl Adél) Bostonban, és a következőt mondta:
44 kora őszén kaptam meg a diplomámat, de nehéz volt úgy örülni neki, hogy közben mindenhol éhezőket láttunk az utcán, nem beszélve a zsidókról, akiket a Dunába lőttek. Mindennek tetejébe elkezdődött Budapest ostroma, ami alatt fölöttünk harcolt az egész világ. Már Amerikában megkérdezte tőlem egy cipőárus, hogy honnan jöttem, mondtam, hogy Budapestről, erre Ő azt felelte, hogy azt bombázta reggel négykor! (…) Amikor már stabilabb lábakon álltam mindig segítettem a magyaroknak kint, később otthon is. Például ’56-ban föliratkoztam önkéntesnek fordítani és állást, szállást találni. De összességében nem gondolom, hogy olyan nagyon büszke vagyok bármire, amit tettem az kötelesség volt! Magyarnak születtem.
