1526. augusztus 29. Délelőtt 9 óra. Ott állsz egy akkora embertömegben, amilyet soha azelőtt nem láttál még. 30 ezer ember fegyverben. A nappal együtt keltetek, és mire az elérte a kéklő eget, ti már hadrendben álltok. Magyarok, csehek, németek, lengyelek. Még nem sokat észleltek az ellenségből. De a félelem és az izgatottság elszorítja a torkod és a mellkasod. De itt a király is, és az ország majdnem minden nagyura. Együtt fog küzdeni paraszt és király.
A tapasztaltabb katonák azt mondják, ez jó hely a csatához. Viszont te csak egy előtted elterülő mocsaras síkságot látsz. Onnan fog érkezni az ellenség. Az ellenség, akikkel már a nagyapád is harcolt. Az ellenség, amely időről időre rátört az országra. Az ellenség, akikkel még a legendás Hunyadiak is küzdöttek. Hallottál a nándorfehérvári diadalról. Mesélt róla nagyapád, harcolt ott. Csodát tett. Most neked kell. Csodát tenned.
500 éve volt a mohácsi csata. 500 éve ért véget az az időszak, amikor Magyarország stabil európai középhatalmi státuszát elveszíti. Ezután kezdődik a 150 éves török hódoltság. Erdély különszakad, az északi részeket meg már nem Budáról, hanem Bécsből irányítják.
Ide vezet vissza minden, ide vezet vissza mindent a magyar. Itt romlott el minden. Ide datálta a romlás kezdetét, az ősforrást minden későbbi kor. Nagyon sokszor a mai is. Néha jogosan, néha jogtalanul.
Az önostorozás jelensége ehhez az eseményhez szinte magától értetődő módon rácsimpaszkodott. Tény, hogy nem nyertük meg a csatát. Tény, hogy utána sok szempontból egy kevésbé patinás időszak nyílt. Nem értek egyet azzal a felfogással, hogy nincs semmi, amire büszkék lehetnénk a történelmünkben ezután a csata után. De kétségtelen, az azt megelőző időszakra kellemesebb gondolni.
Ez viszont a hibás hozzáállásunk eredménye is lehet, ami mindannyiunkat megfertőzött. A már említett önostorozás. Mit is szokás gondolni erről a csatáról? Egy átlag polgárnak mi jut róla eszébe? Hogy a magyar sereg balfácán volt, és ezért vesztett. A király fejvesztve menekült, és hasonlóan bénán eközben meghalt. Biztos nagy mellénnyel mentek ki, és valamit nem csináltak jól. Tipikus. Meg a Szapolyai direkt oda se ért. Még tipikusabb. Külföld? Az meg csak nézte tétlenül.
Ezek az állítások látszólag csak erről a csatáról szólnak, de valójában ezek vagyunk mi. Ezt gondoljuk magunkról, ezt gondoljuk a magyarokról. Pedig egyik állítás sem igaz. Szinte mind kivétel nélkül a 19. századból származik, amikor keresték az okait az 1849-es vereségnek. Keresték a gyógyírt az ismét bekövetkezett nagy csalódásra. Ám egy hamis képet festettek le. Nekik akkor talán hasznos volt, de hosszútávon úgy befolyásolta a nemzet önképét, ami ma már negatívan csapódik le a mindennapokban.
Amit elsőnek érdemes tisztázni:
Mi történt pontosan a csata előtt, mi volt a két szemben álló fél erőviszonya?
A csatát megelőző időszakot és a szemben álló felek erőviszonyait a modern kutatások teljesen új megvilágításba helyezik. Felejtsük el a fejetlenség, az elmaradottság és a gyávaság mítoszait. A valóság egy logikusan gondolkodó, az utolsó pillanatig erején felül teljesítő állam kiállása volt a világ akkori legnagyobb hadi gépezetével szemben.
A csatát nem a magyar vezetés forrófejűsége, hanem a geopolitikai realitás kényszerítette ki. Miután az oszmánok 1521-ben elfoglalták Nándorfehérvárt, a déli védelmi vonal átszakadt. A magyar állam kincstára ekkoriban évente 250-300 ezer aranyforintból gazdálkodott – amivel egy kategóriában volt az akkori Angliával –, aminek döbbenetes részét, mintegy 60-70%-át kizárólag a végvárrendszer fenntartása emésztette fel. Az akkori Európa egyetlen országának sem kellett ennyit költenie semmi hasonlóra. Amikor I. Szulejmán szultán 1526 tavaszán megindult Buda felé, a magyar udvar kényszerpályára került: vagy feladják a fővárost és az ország szívét harc nélkül – ami egy európai keresztény állam számára morálisan vállalhatatlan volt –, vagy csatát vállalnak.
A köztudatban élő „szedett-vedett sereg” képe hamis. A magyar vezetés egy rendkívül sikeres mozgósítást hajtott végre, és mintegy 30 ezer fős haderőt vont össze Mohácsnál. Ez a korabeli Európában komoly, nagy létszámú és modern seregnek számított. Logisztikai korlátai voltak ekkor még az ennél nagyobb seregnek Európában. Franciaország sem tudott ennél jóval több embert kiállítani. A nehézlovasság a kor legfejlettebb nyugati páncélzatait viselte. A sereg nem volt egyedül: az udvar sikeres diplomáciájának köszönhetően pápai segélyekből mintegy 4000-5000 fős, harcedzett külföldi (cseh, lengyel, német) zsoldos gyalogság is a magyarok oldalán küzdött. A sereget II. Lajos király, Tomori Pál kalocsai érsek és Szapolyai György vezette.
A magyar sereg nem önmagához képest volt gyenge, hanem a rázúduló ellenfél volt felfoghatatlanul hatalmas. Szulejmán serege 60-80 ezer fős volt, tehát legalább kétszeres-háromszoros túlerőben volt a magyarokkal szemben. Míg a magyar állam töredéknyi bevételekből gazdálkodott, az Oszmán Birodalom évente 4-5 millió aranyforintnyi tiszta készpénzzel rendelkezett, ráadásul a timár-rendszernek köszönhetően a hatalmas lovasságuk fenntartása egyetlen fillérjébe sem került a központi kincstárnak. Egy kifogyhatatlan erőforrásokkal, modern tűzfegyverekkel (janicsárokkal és hatalmas tüzérséggel) rendelkező szuperhatalom érkezett a majsi dombok alá.
Minden szempontból felülmúlta egész Európát akkor az Oszmán Birodalom. Mind tudásban, mind bevételekben, mind lakosságszámban.
A csata
Ezt a brutális túlerőt Tomori Pál egy földrajzi húzással próbálta ellensúlyozni. A magyar sereget nem a síkság közepén, hanem a Majsi-hát nevű magaslaton, egy teraszon állította fel. Ezzel egyrészt domborzati előnybe kerültek a lejtőn lefelé indítandó lovasrohamhoz, másrészt az előttük elterülő mocsaras völgy egy „szűkületként” funkcionált. A magyar taktika célja az volt, hogy a keskeny, nehezen járható terepen a hatalmas török sereg ne tudjon egyszerre felfejlődni, így a magyarok részletekben tudják megverni a beérkező ellenséget.
Minden készen állt egy racionális, átgondolt, de a puszta matematikával dacoló küzdelemre.
A felállás és a várakozás (Délelőtt 6:00 – 13:00) A mintegy 30 ezer fős magyar sereg már kora reggel, teljes hadrendben felsorakozott a Majsi-hát nevű magaslaton, egy teraszon. A sereg két vonalban állt fel: elöl a nehéz- és könnyűlovasság, valamint a zsoldos gyalogság, hátul pedig a tartalék, soraiban a húszéves II. Lajos királlyal. A katonáknak órákon át, a tűző augusztus végi napon, teljes fegyverzetben és páncélzatban kellett várakozniuk. Tomori Pál fővezér fegyelmezetten egyben tartotta a sereget, tudatosan kihasználva a domborzati előnyt: uralták a magaslatot, és várták, hogy a törökök a völgyben lévő mocsaras, szűk terepen megjelenjenek.
Az ellenség felbukkanása (Kora délután, 13:00 – 15:00) Az oszmán sereg lassan, nehézkesen ereszkedett le a környező dombokról a Borza-patak völgyébe. Tomori terve tökéletesen működött: a földrajzi „szűkület” miatt a hatalmas, 60-80 ezer fős oszmán haderő nem tudott egyszerre kibontakozni. Először csak az európai (ruméliai) hadtest érkezett meg és kezdett formálódni a magyarokkal szemben. Szulejmán szultán a fősereggel (a janicsárokkal és az ágyúkkal) még hátrébb, mélyebben helyezkedett el, míg az ázsiai (anatóliai) hadtest zöme még meg sem érkezett a harctérre.
A döntés és az elsöprő roham (Délután 15:30 körül) A magyar hadvezetés felismerte a taktikai ablakot: most kell lecsapni, amíg a török túlerő nem tud teljes szélességében felállni. Tomori kiadta a parancsot a támadásra. A magyar jobbszárny és a centrum megindult. Mivel magaslaton álltak, a nehézlovasság lejtőn lefelé indíthatta meg a rohamot. A gravitáció elképesztő kinetikus energiát adott a több ezer, modern miksa-páncélba öltözött lovagnak. A roham valósággal letarolta a török elővédet. A magyar lovasság átszakította a ruméliai hadtest vonalait, véres rendet vágva az ellenség soraiban, és folyamatosan nyomta őket hátra, egyenesen a török tábor közepe felé.
A tetőpont és a „tűzfal” (16:00 körül) A magyar roham olyannyira sikeres volt, hogy a lovagok mélyen behatoltak az oszmán vonalak mögé, egészen Szulejmán szultán testőrségének közelébe. Ekkor azonban tragikus, de a fizika törvényeiből fakadó fordulat történt. A magyar lovasság frontálisan beleütközött a korszak legkorszerűbb oszmán védelmi rendszerébe. Szulejmán a fősereg előtt láncokkal összekötött ágyúkat (mintegy 300 darabot) állíttatott fel, amik mögött több sorban, mélységben lépcsőzve több ezer janicsár állt, kanócos puskákkal. A török tüzérség és a gyalogság közvetlen közelről, folyamatos sortüzet zúdított a magyarokra. Ezen az áthatolhatatlan tűzfalon lovassággal egyszerűen képtelenség volt áttörni. A roham lendülete megtört, a lovasság megtorpant.
Az átkarolás és a végkifejlet (16:30 – 17:00) Amíg a magyar centrum a lőporfüstben a janicsárok tűzfalával küzdött, a létszámfölény elkezdte éreztetni a hatását. A folyamatosan beérkező török csapatok (az anatóliai hadtest és a könnyűlovas akindzsik) a két szárnyon megkezdték a magyar sereg bekerítését. A magyar második vonal, benne a királlyal, elindult, hogy beavatkozzon és megakadályozza az átkarolást, de a hatalmas zűrzavarban, az ágyútűzben és az egyre szorosabbra záródó török gyűrűben a hadrend felbomlott. Alig másfél-két órányi brutális küzdelem után a magyar sereg szervezett ellenállása összeomlott.
A visszavonulás és a tragédia (17:00 után) A bekerítésből kitörni próbáló, vagy a mocsarak felé menekülő magyarokat a török lovasság üldözőbe vette. Tomori Pál és a vezérkar nagy része a harctéren esett el, próbálva fedezni a visszavonulást. II. Lajos királyt a testőrsége kimenekítette a gyűrűből, de a nehéz páncélban lévő uralkodó a megáradt Csele-patakon való átkelés közben lovával megcsúszott, és a vízbe fulladt. A sereg megsemmisült, de a katonák és a vezetők helytállása az utolsó pillanatig kitartott.
A csata vége
A magyar elit és a hadsereg nem futamodott meg, szó szerint az utolsó vérig küzdött. A veszteségek mérlege a következőképpen alakult: a csatában a Magyar Királyság politikai és katonai vezetése szinte teljesen megsemmisült. A magyar főurak pontosan tudták, mekkora túlerővel néznek szembe, mégsem hagyták cserben az uralkodót és a hazát. Nem hátul bujkáltak, hanem az első vonalakban harcolva estek el. Odaveszett a hadsereg két fővezére, Tomori Pál kalocsai érsek és Szapolyai György. Elesett további 6 főpap (érsekek és püspökök, az ország egyházi elitjének színe-java). Életét vesztette 28 főúr (báró) és mintegy 500 vezető köznemes.
A húszéves II. Lajos a második vonal, a tartalék élén maga is részt vett a harcokban. Csak a csatarend teljes felbomlása és az oszmán bekerítés záródása után, testőrsége nyomására kísérelt meg visszavonulni. Hogy pontosan mi történt a visszavonulása közben, és miként vesztette életét a Csele-patakban, azt talán sosem fogjuk 100%-osan, biztosan tudni.
A mintegy 30 ezer fős seregből 15–20 ezer katona maradt a csatatéren, vagy esett a környező mocsaraknál a könnyűlovas oszmán üldözők áldozatául. A pusztulás mértékét és a harci morált mutatja, hogy a zsoldos gyalogság (köztük a lengyel, cseh és német alakulatok) szinte az utolsó szálig elesett. Esélyük sem volt a gyorsabb török lovassággal szemben hátrálni, így a végsőkig kitartottak a pozíciójukban.
Az önostorozó narratívák sokszor egyoldalú mészárlásként írták le a csatát, mintha a magyarok kárt sem tettek volna az ellenségben. A modern hadtörténet ezt is cáfolja. A magyar nehézlovasság elsöprő rohama és a gyalogság kemény ellenállása rendkívül súlyos, több ezer fős veszteséget okozott a túlerőben lévő oszmán gépezetnek, különösen a frontálisan eltalált ruméliai hadtestnek. Az oszmán győzelem tehát nem egy könnyed sétaút volt, hanem egy keményen megvívott, véres ütközet.
Hősként kell emlékeznünk a csatában elesettekre. Megpróbálták a lehetetlent, amit meg kellett próbálniuk. Nem futottak el a kötelesség elől, legyen az a király, vagy gazdag főúr, vagy egyszerű katona. Valójában szégyen, hogy rájuk rakódhatott az a sok dicstelen tévhit.
Ez is állhatna ma az emlékművön:
„Itt nyugszunk. Vándor, vidd hírül a magyaroknak:
Megcselekedtük, amit megkövetelt a haza.”
Ha szeretnél többet tudni arról, hogy mik voltak valójában a mohácsi csata körülményei, mik az új kutatások eredményei, ajánlom figyelmedbe a Digitális Legendárium nevű YouTube-csatornát, vagy az idén megjelenő Válasz Online történelmi kiadását.
Ez az írás mit sem ér olvasóink nélkül. Ha fontos neked, hogy maradjon kritikus jobboldali hang is a nyilvánosságban, támogass minket Patreon-on, Donably-n, vagy a KözTér alapítványán! Köszönjük!
