Magyar Péter egy időutazó. Visszament a múltba, és talált nekünk egy hölgyet, aki kimondta a magyar külpolitikai gondolkodás már-már misztikus mantráját:
nem leszünk kompország, nyugaton a helyünk!
De ki a franc mond ilyet 2026 januárjában, és mi a franc az a „Nyugat” egyébként is?
Ha Orbán Anita munkásságát egy mondatban szeretnénk összefoglalni, az így hangozna: „az orosz gáz rossz, az amerikai gáz jó. Értem?” Nemcsak, hogy írt erről egy könyvet, hanem a Telluriannak is dolgozott.
A Tellurianról annyit érdemes tudni, hogy nagy reménységnek számított az ukrán-orosz háború kirobbanásakor. Sokan azt rebesgették, hogy a jóságos amerikai LNG a cég texasi kikötőjéből fog áramlani Európa felé. Aztán ezek a hajók soha nem indultak el olyan mértékben és mennyiségben, ahogyan azt szerették volna.
Talán ez az „igazolás” egy jelzés is Amerika felé: hajlandók leszünk teljesen átállni az amerikai LNG-re, feltéve, ha az egyszer végre-valahára elindul Európa felé. Semmi gond, értjük. Ha Magyar Péterben valódi politikust vélünk felfedezni, akkor ez akár egy taktikai húzásnak is tűnhet.
Ami viszont sokkal jobban zavar, az a középiskolás szintű külpolitikai lózungok puffogtatása: hintapolitika, kompország. Hiszen a globális politika jelenleg nem egy hinta. Kérem, ez egy hullámvasút. Egy ringlispíl, amelyről időnként lerepül egy-két szereplő. És egyébként is: ki az az ember, aki még elhiszi, hogy itt a Nyugat küzd a Kelettel? Vannak-e még egyáltalán értékalapú, stabil oldalak a nemzetközi politikában? És kik azok a „nyugatiak”?
Kivel lesz majd a Tisza Magyarországa?
A globális Nyugat megszűnt létezni. Ez a második Trump-adminisztráció létrejöttekor már sejthető volt, az első Trump által javasolt ukrán béketervvel pedig teljes egészében világossá vált. Most pedig Venezuela és Grönland után az a „Nyugat”, amelyről a Tisza Párt beszél, az az idiotizmus fellegváraiként ismert Strasbourgba, illetve Brüsszelbe szorult vissza.
Látszólag két nagy tömb van a világpolitikában. Az egyik oldalon a revizionista nagyhatalmak, amelyek történelmi, etnikai vagy vallási indokokra hivatkozva próbálják restaurálni egykori birodalmaik vélt tökéletes állapotát. Ide tartozik Oroszország, Kína, Törökország, Izrael és az Egyesült Államok. A másik oldalon a status quo országok állnak: azok, amelyek katonai erejükhöz mérten jóval nagyobb részben profitáltak az elmúlt évszázadban kialakult globális rendből.
Az igazi veszély az, ha ezeknek a nagyhatalmaknak a regionális konfliktusai tektonikus lemezként csúsznak egymásra, vagy ha bizonyos szereplők úgy érzik, hogy az átrendeződéssel piacokat és pénzt veszítenek. Az oldalak ekkor új konstellációban állnak majd fel. Vagyis ezek az oldalak folyamatos mozgásban vannak, és jelenleg fogalmunk sincs arról, ki kivel van.
Ez bizony megnehezíti a jó döntések meghozatalát. Viszont, ha valakinek erről csak olyan emelt töris vagy nemzetközi tanulmányok szakos beadandó-lózungok jutnak eszébe, mint a „hintapolitika”, akkor szinte borítékolható, hogy Magyarország ismét a vesztesek oldalán fogja találni magát.
A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőségét.
