Örömhírnek tekinthető, hogy az újonnan kinevezett kabinet kormányhatározatban rendelte el a kegyelmi ügy és a bicskei gyermekotthonban történt jogsértések kivizsgálását. Minden normálisan gondolkodó ember reméli, hogy a vizsgálat eredményeként ilyen és hasonló esetek nem történhetnek újra meg. De azt is tudja mindenki, hogy sajnos teljes mértékben ez soha nem zárható ki.
Súlyos hiba, ha az ilyen jellegű visszaélések politikai ügyekké válnak, ha skarlát betűként a pedofil jelzőt a politikai riválisra sütik rá a közélet ezen színterén viaskodók.
Érzékenyítés vs. boszorkányüldözés
Fontos, hogy beszéljünk erről a kérdésről, az is, hogy a gyermekek megfelelő felvilágosítást kapjanak arról, hogy egy felnőtt – legyen az idegen vagy családtag – közeledése mikor lép át olyan határokat, amelyek törvényileg és emberileg egyaránt tiltottak és ELFOGADHATATLANOK. Ebben a szülőknek, pedagógusoknak, pszichológusoknak és bármilyen furcsa, a filmek készítőinek, íróknak, újságíróknak is szerepe van. Példaként a hollywoodi produkciók sorából messzemenően kiemelkedő Pokoli lecke című filmet említeném, amely olyan megrázóan tárja fel a fiatalkorúak javítóintézetében üzemszerűen zajló szexuális zaklatások történetét, hogy nincs az az ember, aki ne érezné át az áldozatok végtelen kiszolgáltatottságát, ne égne bele egy életre az agyába a cselekvésre ösztönző felháborodás.
Az a fajta boszorkányüldözés, indulatszítás, aminek a kegyelmi ügy kirobbanása óta a politikában tanúi vagyunk, viszont a gyűlöletkeltésen túl egészen biztos, hogy zsákutca. Sehova nem vezet. Nyilván van felelőssége egy kormánynak abban, hogy léteznek-e a gyermekek abuzálását tiltó és kellő eréllyel büntető jogszabályok. Az sem kérdéses, hogy az adott szaktárca dolga kialakítani és működtetni azokat az ellenőrző, ha úgy tetszik, „felettes szerveket”, amelyek kötelessége az intézmények ellenőrzése, a beérkező jelzések vizsgálata, és bárminemű visszaélés esetén a nyomozó hatóságok bevonása, a büntetőeljárások megindítása.
Láthatatlan marad, ami látható
A bentlakásos gyermekvédelmi intézményekben, javítóintézetekben, de bármilyen más nevelési és oktatási intézményben történő szexuális zaklatás a nyilvánosságra került esetek többségében nem egyedi, hanem sajnos közös jellemzője, hogy csak hosszú évek múltán derül ki. Ha egyáltalán kiderül. A kérdés csak az, ez hogyan lehetséges. Egy intézményben nem egy magányos elkövető, hanem szakemberekből álló csapat dolgozik, akik elvileg megtanulták, milyen jelei vannak egy gyermeknél az elszenvedett verbális és fizikai bántalmazásnak, szexuális zaklatásnak. Az ilyen traumák áldozatai ugyanis – kivált a szakképesítéssel rendelkezők számára – számtalan dekódolható „Ments meg!” segélyjelzést küldenek. Egész egyszerűen teljességgel kizárt, hogy senkinek, de az ég egy adta világon senkinek nem tűnik fel, hogy egy vagy több gyerek viselkedése, tanulási teljesítménye megváltozik. Az is elképzelhetetlennek tűnik, hogy az egész testületben – a felügyelőktől a nevelőkön át a takarítóig – egyetlen földi halandónak sem szúr szemet az, hogy éveken át mit művel az igazgató vagy – a bicskei esettől elvonatkoztatva – bármelyik más bántalmazó vagy pedofil bűnelkövető.
Érthetetlen az intézményben dolgozók vaksága és hallgatása. A bicskei történet kapcsán az intézmény dolgozói közül ketten is azt nyilatkozták, hogy 2010 óta tudtak a molesztálásról, és „próbáltak” segíteni. A rendőrségi feljelentésre viszont hat év múlva, csak akkor került sor, amikor az egyik áldozat öngyilkos lett. Miből állt a próbálkozás? Hol maradt a próbálkozás helyett a valódi cselekvés?
Tényleg szörnyű mindaz, ami Bicskén a gyermekekkel, és a Szőlő utcában fiatal felnőttekkel történt. Mint ahogyan az is, hogy a bicskei intézet igazgatóját ráadásul még ki is tüntették. Ez többek között rámutat arra, hogy ideje lenne a magasabb szintű állami, önkormányzati elismerések rendszerét átgondolni. Ne áltassuk magunkat: egy ilyen kitüntetés elbírálásakor a magas rangú tisztségviselők szerepe gyakorlatilag formális és protokolláris. Egy minisztériumban az apparátus valamelyik hivatalnokának a dolga, hogy a jelöléseket és a jelölteket ellenőrizze és jelezze, ha az illető szakmai múltjában sötét, de elég, ha csak homályos részletet talál. A miniszter, az államfő, a polgármester aláírja a papírokat és átadja a díjakat. Persze lehet azzal érvelni, hogy nézzen utána, mit ír alá, csakhogy a helyzet az, hogy erre nincs ideje. Nem szólva arról, hogy a legtöbb vezető vélhetően megbízik a munkatársaiban. És igen, ennek voltak, vannak és lesznek ilyen és hasonló következményei.
De térjünk vissza a felelősség kérdésére. Tisztázni kellene azt is, hogy az intézményekben dolgozók vajon miért nem észlelik a pedofil bűncselekményeket és egyéb bántalmazásokat. Ha észlelik, miért nem tesznek ellenük semmit. A miniszterekkel és a miniszterelnökkel ellentétben ők jelen vannak a helyszínen, az intézmény lakóinak testi-lelki épségéért elsősorban ők a felelősek. Hivatásuk az, hogy a kiszolgáltatott gyermekeknek támaszt, biztonságot, gondoskodást és szeretetet adjanak. Erről a tényről azonban valamiért hallgat a szakma, a felheccelt közvélemény sem kéri számon rajtuk ebbéli mulasztásaikat. Az intézmények felett álló szervezetek sem menthetők fel, hiszen jól láthatóan nem ellenőrizték, vagy ha igen, akkor a végeredményről bizonyítványt állít ki minden egyes, több évre visszavezethető sorozatos visszaélés. Nekik nem kellene számot adni arról, ki, mikor, hol és miért nem tette a dolgát?
Nem áll szándékomban mentegetni a kormányt. De azt el kell ismerni, a botrányok nyilvánosságra kerülése után lépett. A kegyelmi ügy következményeként mennie kellett a köztársasági elnöknek, az igazságügyi miniszternek, szigorított a jogszabályokon, elrendelte a területen dolgozók átvilágítását. Amikor ezt felidézzük, ne hagyjuk figyelmen kívül azokat a felháborodott reakciókat, amelyek a kegyelmi botrány után meghozott kormányintézkedéseket kísérték. Például azt, hogy a gyermekotthonok vezetőinek és munkatársainak átvilágítása ellen sértetten tiltakoztak a dolgozók, a szakmai és civil szervezetek.
Egy szó, mint száz, abba kellene hagyni a leváltott kormány pedofilozását, annak a folyamatnak, amely a gyermekvédelmi intézmények sötét bűneit Orbán Viktor, a köztársasági elnök nyakába aggatja. Reméljük, hogy a kegyelmi ügy és a bicskei gyermekotthonban történt jogsértések kivizsgálásakor arcuk és nevük lesz azoknak, akik átmeneti vakságot és némaságot fogadtak, eltűrték az intézményekben, hogy a rájuk bízott gyermekek életre szóló traumát szerezzenek. Nevük és arcuk lesz a felügyeleti szervek azon munkatársainak, akiket láthatóan cseppet sem érdekelt, mi folyik a gyermekotthonokban, javítóintézetekben. Arcuk és nevük lesz azoknak a rendőröknek, akik nem csináltak semmit, amennyiben érkezett hozzájuk bármiféle bejelentés.
Ez az írás mit sem ér olvasóink nélkül. Ha fontos neked, hogy maradjon kritikus jobboldali hang is a nyilvánosságban, támogass minket Patreon-on, Donably-n, vagy a KözTér alapítványán! Köszönjük!
