A lélek csöndjében le kell lassítani az elmét.
-mondja Dr. Csókay András idegsebész, aki Meruk Marcell műsorvezető vendége a KözBeszéd legújabb adásában.
Nem szakmai sikerekről beszél elsősorban, hanem a döntések súlyáról és a velük járó felelősségről. A beszélgetés már az elején világossá teszi: az ember életében nincs következmények nélküli cselekedet, különösen nem akkor, amikor mások sorsáról kell határozni.
Csókay András szerint a „világhír” fogalmával óvatosan kell bánni:
vigyázni kell ezzel a megjelöléssel, mert sokakban ellenérzést kelt. Puskás Öcsi világhírű volt, egy orvos azonban nem attól válik azzá, hogy a neve megjelenik külföldi lapokban – ez még nem egyenlő a világhírrel.
A felelősség kérdése a háborús világ összefüggésében jelenik meg. Csókay András szerint fontos lenne, hogy a döntéshozók felismerjék: a bűn előbb-utóbb utoléri az embert,
a bűn bünteti magát.
Úgy fogalmaz:
Amikor valaki szembesül azzal, hogy döntéseivel milyen károkat okozott – akár egy betegnek, akár egy egész népnek –, az borzalmas szenvedéssel jár.
A rossz vagy elhibázott cselekedeteknek mindig megvan a maga ára, amelyet „le kell szenvedni”, nincs kibúvó.
A műsorban élesen elválik egymástól a szembenézés és a tanúságtétel fogalma. Csókay András elmondja: a szembenézés belső folyamat: az a pillanat, amikor az ember magában tárja fel a saját hibáit:
A tanúságtétel ezzel szemben kifelé irányul, amikor az ember az életéből vett megtapasztalásokat megosztja másokkal – nem azért, hogy megtérítsen, hanem hogy elgondolkodtasson.
A cél nem a meggyőzés, hanem az, hogy kérdéseket hagyjon maga után.
Egy műtét erkölcsi és lelki határhelyzete
Csókay András a bangladesi sziámi ikrek szétválasztásáról nem sikertörténetként beszél, hanem olyan döntésként, amely már az elején súlyos erkölcsi kérdéseket vetett fel. Amikor először meglátta a képalkotó felvételeket, az első gondolata az volt, hogy a műtétet nem szabad elvállalni – ezt nála tapasztaltabb gyermek-idegsebészek is így látták.
A döntés végül hosszú imádság és belső vívódás után született meg. A beavatkozás során több, előre nem látott, életveszélyes helyzet adódott, amelyekből csak imádságban kapott ötletekkel találtak kiutat.
Csókay András hangsúlyozza: a műtétet soha nem tekintette teljes sikernek. Az egyik gyermek súlyos szövődményt szenvedett, amelynek következményeit ma is viseli. Ezért tartja különösen fontosnak az önfényezés kerülését, és azt, hogy a történet ne bravúrként, hanem felelősséggel terhelt döntésként maradjon meg.
A beszélgetés fontos rétege az elcsendesedés és a lelki munka szerepe. Csókay András szerint a meditáció, az elcsendesülés ténye nem vitatható, ezt különböző vallási hagyományok és lelki tapasztalatok is igazolják. A keresztény hitben azonban ez soha nem egy megnevezhetetlen ürességhez vezet, hanem mindig egy személyhez. A Krisztusban hívők nem „valamihez” meditálnak, hanem valakihez: Jézushoz indulnak el az imádságban. Ez a különbség szerinte alapvető, és élesen elválasztja a Jézus-hit tapasztalatát minden más vallási úttól.
A közösségi média kapcsán a beszélgetés aktuális problémát érint. Csókay András elmondja, hogy valójában nincs jelen ezeken a felületeken, mégis súlyos visszaélésekkel szembesül. Nevével és arcával hamis gyógyszerreklámok jelennek meg, sokszor mesterséges intelligenciával készült videók formájában. A helyzet különösen rossz érzés számára, mert tehetetlennek érzi magát ezekkel a csalásokkal szemben.
A hit nyílt felvállalása a tudományban és a politikában szintén hangsúlyos téma. Csókay András szerint, ha valaki kimondja Jézus Krisztus nevét, és vállalja, hogy döntései imádságból születnek, az gyakran támadásokat von maga után. Meglepő módon ezek a kritikák nem feltétlenül ateistáktól érkeznek, hanem sokszor olyanoktól, akik magukat hívő embernek vallják. Őket nevezi „bámészkodó keresztényeknek”, akiknél a hit nem jut el a lélek mélyéig.
A közélet és a megbocsátás kérdése kapcsán Csókay András szerint egy kettészakadt országban nincs más út: „Meg kell bocsátani, le kell tenni a szellemi fegyvereket is.” Úgy fogalmaz, az jár jól, aki tovább lép és megbocsát.
Aki erre képtelen, annak nem szabadna közéleti szerepet vállalnia, mert beleőrül a haragba és a megosztottságba.
A személyes életút egyetlen mondatban sűrűsödik össze, amely egyszerre sorsszerű és megrendítő: a diákszerelem eldöntötte, hogy pap nem lehet.
A KözBeszéd Csókay Andrással készült beszélgetése nem kínál gyors válaszokat. Inkább arra hív, hogy az ember megálljon, lelassítsa az elméjét, és őszintén végiggondolja: mit kezd a saját döntéseivel, és képes-e szembenézni azok következményeivel.
