Alanis Morissette, magyar-zsidó származású. Holokauszttúlélő család leszármazottja, olyané, akik sohasem dolgozták fel igazán a borzalmakat. Például azt, hogy Alanis édesapjának két testvére is munkaszolgálat közben halt meg valahol Oroszországban a II. világháború alatt.
Olyannyira nem tudta a család feldolgozni, hogy még Alanis előtt is titokban tartották zsidó gyökereit. Feuerstein Imre, Alanis nagypapája a háború, majd a kommunista hatalomátvétel után végleg elhagyta Magyarországot, és a családjával Kanadában, Ottawában telepedett le. Teljesen le akarta zárni a múltat, hogy megvédje a családját a további szenvedéstől, így a gyökereiről soha többé nem beszélt.
Alanis édesanyja, Georgia Feuerstein csak a húszas éveinek vége felé vallotta be a családi történelmet évekkel Imre halála után. Magyarán nemhogy a Jagged Little Pill ’95-es debütálásán, de még az ’99-ben kiadott Mercy című szám során sem volt tisztában Alanis a múltjával. Utóbbi azért izgi, mert magyarul énekli.
Hogy ez miért fontos?
A hír hallatán bezárkózhatott volna. Dühös, frusztrált érzéseket szabadít fel az efféle hír. Le is tagadhatta volna onnantól a származását, de ő nem így tett. Sőt!
Napjainkban, amikor összekeveredik az O1G fanatizmus a saját nemzetre való rárontás vegyes érzésével, egy művész óvatosabb, mint valaha. Az USA-ban sem sokkal jobb a helyzet, hiszen épphogy lecsengőben van a cancel culture és a woke, de azért Donald Trump elegendő muníciót hoz össze hétről hétre a politizálni akaró művészeknek – Bruce Springsteen köszöni szépen.
Annak ellenére, hogy Alanis Morissette szövegei mindig is őszinték és intelligensek voltak, szinte soha nem akart a leghangosabb lenni a színpadról. Nem akart politizálni. Vagy, ha mégis, azt finoman tette, kedvesen. Mert ő egy kedves ember.
Amikor 2004-ben először lépett fel könnyek közt Magyarországon, a MÜPÁ-ban, valószínűleg szem nem maradt szárazon. Hiszen, ahogy a most júliusi Budapest Parkos koncerten, úgy akkor is felhívta a családját a színpadra. Nagymamája, nagynénje és anyukája is beszélt a közönséghez és megköszönte Magyarországnak. Afféle libabőrös érzés volt ez, mint amikor Az angol betegben – szinkron nélkül – először szólalt meg Ralph Fiennes magyarul.
De mit? Mit köszön meg? Hogy el kellett innen mennie a Feuerstein és a Gulyás családnak? Azt, hogy a fél család máig tisztázatlan körülmények közt halt meg, megölték? Mi az, amiért majd’ hetven év után is köszönettel tartoznak?
Sokan megmosolyogják az efféle gesztusokat, talán ki is nevetik, de ők nem igazán számítanak. Hiszen aki egy efféle gesztust, ami ennyire mélyről építkezve, három generációt átívelve tör elő ötvenezer ember előtt, dacolva a holokauszt okozta családi sebekkel, az az ember valószínűleg mélyebben érez, mint mi, akik az anyaországban, nap mint nap egymás vérét szívjuk.
Mi nem érthetjük talán meg a hazatérés érzését. Hiszen itthon élünk, nincsen ebben semmi különös, de annak, aki távolról veszi fel a fonalat, Magyarország mindig az érzelmek földje marad. Talán ezért is van tele a világsajtó időről-időre hasonló gesztusokkal – Jamie Lee Curtis 2023-as Oscar-gála utáni performanszára talán még mindenki emlékszik. De hasonló amplitúdóval lüktet Adrien Brody, Goldie Hawn, Louis C.K., vagy akár Drew Barrymore. Fontosak ezek az apróságok, mert épp annyira melegítheti fel a szívünket, amennyire szükségünk van egy kis emberségre.
Félig magyar vagyok!
Mondja el Alanis most is, de elmondta 2008-ban a Szigeten és valószínűleg a jövőben is elfogja. Nem magyarázza el, hogy mi az, hogy félig magyar! Nem teszi hozzá, hogy: amiből egynegyed az zsidó, a másik negyed, az nem is tudom, mert galíciai, askenázi ősök, szóval…? Minek bonyolítsuk. Érti mindenki a haikuversnek is felfogható mondanivalót: az avarok, a hunok, a Vereckei-hágón átlovagló magyar és kabar törzsek, a kunok, jászok, szászok, zsidók, örmények, szlávok, románok, cigányok mind-mind ma már benne vannak ebben az Alanis-i megfogalmazásban. Hiszen csak az számít a nap végén, hogy ékes anyanyelvünkön egymást boldogítjuk-e vagy nem. Csak az számít, hogy képesek vagyunk-e hasonlóan nagy és kedves gesztusokra, vagy sem. Képesek vagyunk? Magyarok, vagyunk még ilyen jók egymással?
Ne legyenek kétségeink, Ottawában ugyanez történik franciául és angolul, csak sokkal magasabb fizetésből, ahogy Mumbaiban is maráthi vagy épp hindi nyelven szólva - csak ott meg jóval kisebb életszínvonalon megy ugyanez. Ráadásul nekik nincsen Alanisük, nekünk van. Pedig le is tagadhatna minket. Elkerülhetné a koncertekkel ezt a sokat vert nemzetet, de ő nem teszi, sőt a nagypapájáról elnevezett kisfiával énekli el az Ironic egy-két sorát nekünk. Becsüljük meg. Ritka kincs a mai világban az ilyen gesztus, az ilyen ember.
Szóval mi köszönjük! Köszönjük a Feuerstein, a Gulyás, a Spitzer, a Lauscher, a Morissette, a McConnell, a Huneau és a Paquet családoknak, hogy ilyen gyermeket neveltek fel. Elszívhatta volna az agyát, elmondhatott volna egy nagy Trumpós beszédet, ahogy Springsteen teszi ezt távol Trumpó hatáskörétől, de ehelyett a családjával énekelt nekünk a Budapest Parkban.
Apropó. Lehet, hogy nem tudta még teljesen ki is ő valójában 1995-ben, de azt hiszem a Hand In My Pocket szövege az egyik legmagyarabb szövegre sikerült, evör:
Magyarul:
„Le vagyok égve, de boldog vagyok
Szegény vagyok, de jószívű
Alacsony vagyok, de egészséges, ja
Elszálltam, de a földön járok
Épeszű vagyok, de túlterhelt
Elvesztem, de reménykedem, kicsim
És a lényeg végül az,
Hogy minden rendben lesz, lesz, lesz
Mert az egyik kezem a zsebemben van,
A másik meg pacsit ad.
Részegnek érzem magam, de józan vagyok
Fiatal vagyok, és rosszul fizetnek
Fáradt vagyok, de dolgozom, ja
Törődöm, de nyughatatlan vagyok
Itt vagyok, de igazából máshol járok
Tévedtem, és sajnálom, kicsim
És a lényeg végül az,
Hogy minden teljesen rendben lesz
Mert az egyik kezem a zsebemben van,
A másik meg egy cigit pöcköl.”
Angolul:
„I'm broke, but I'm happy
I'm poor, but I'm kind
I'm short, but I'm healthy, yeah
I'm high, but I'm grounded
I'm sane, but I'm overwhelmed
I'm lost, but I'm hopeful, baby
And what it all comes down to
Is that everything's gonna be fine, fine, fine
'Cause I've got one hand in my pocket
And the other one is givin' a high five
I feel drunk, but I'm sober
I'm young, and I'm underpaid
I'm tired, but I'm working, yeah
I care, but I'm restless
I'm here, but I'm really gone
I'm wrong, and I'm sorry, baby
And what it all comes down to
Is that everything's gonna be quite all right
'Cause I've got one hand in my pocket
And the other one is flickin' a cigarette”
Szerző: Kurucz Dániel
