Miközben világszerte a vízkészletek kimerülése az egyik legsúlyosabb megoldandó probléma, Afrika legszárazabb vidékén, a Száhel-övezetben valami egészen megdöbbentő dolog történik: a talajvízszint drámai, exponenciális növekedésnek indult. A GRACE műholdak gravitációs mérései egyértelműen bizonyítják, hogy a földalatti vízkészletek a csapadékmennyiség növekedése nélkül is gyarapodnak. Míg ott a tudósok a váratlan „vízbőség” okait igyekeznek megfejteni, Magyarországon a szakemberek és a gazdálkodók keresik a választ arra, hogyan lehetne az egyre kínzóbb vízhiányt orvosolni.
Kövessük az afrikai példát, és ássunk félhold alakú víztározókat a szántóföldekre, sáncoljuk körül a művelési területeket, vagy csak fohászkodjunk a csapadékosabb időjárásért? Netán bízzunk az állami beavatkozásban, amely egyszer talán képes lesz visszaállítani a talajvízszintet a korábbi, fenntartható szintre?
Afrikai titok
A Száhel-övezetben a talajvízszint drámai emelkedéséről Alpha Lo, vízkutató, a Climate Water Project vezetője számolt be Substack-cikkében; a jelenségre a műholdas távérzékelési adatok fürkészése közben figyelt fel. Az egyszerűség kedvéért Kökény Attila, a regeneratív no-till gazdálkodás egyik legismertebb hazai képviselőjének fordításában közöljük az idézeteket.
Az okokat keresve kiderült, hogy a leglogikusabb feltételezés – miszerint a térségben megnőtt a lehullott csapadék mennyisége – valótlannak bizonyult. Ellenben kiderült, hogy Burkina Faso, Niger és Csád hatalmas esővíz-beszivárgási projekteket hajtott végre, amelyek más tényezőkkel együtt vezettek a szárazföldi vízkészletek növekedéséhez. A projektek egyik eleme, hogy „Nigériában és Csádban a falusiak félhold alakú árkokat ásnak, és nagy területeken növényzetet termesztenek, ami nagyobb beszivárgást eredményez, több víz jut a talajba” – írja a cikk szerzője. Az árkok működési mechanizmusa, hogy a félhold alakú sáncok megállítják a felszíni lefolyást, így a víznek van ideje beszivárogni a talajba. Burkina Fasóban egy gazda ősi, helyi technika, a „zai-gödrök” újraélesztésével ért el jelentős eredményeket. Példája ragadós lett, ma már sok millió vízbeszivárogtató lyukacska javítja a talaj vízmegtartó képességét.
Összességében a talajvízszint emelkedését Az esővíz beszivárgását fokozó zai-gödrökre és a félhold alakú mélyedésekre, a nagyszabású ökológiai helyreállításra, a monszunt észak felé toló tengeri felszíni hőmérséklet emelkedésére, a csökkenő ipari aeroszol-kibocsátásra, valamint a növényzeten keresztüli fokozott csapadék-visszakerülésre vezette vissza a cikk.
„Ha hidrológiai szempontból nyomon tudjuk követni, hogy a talajban lévő milliószámú apró lyuk hogyan befolyásolja egy egész régió vízkörforgását, azzal hozzájárulunk ahhoz, hogy tudományosan jobban megértsük: hogyan tudják a zai-gödrök, a földmunkák és a permakultúra-folyamatok – például a vízelvezető árkok – helyreállítani a vízkörforgást, a vízgyűjtő területeket és a leromlott szárazföldi területeket szerte a világon” – vonta le a végső következtetést a szerző.
Nem leszünk a „millió gödröcske” országa
A száheli zai-gödrök bizonyítottan hatékonyan felfogják és a növény gyökereihez irányítják a ritka, de heves nyári záporok vizét. A módszer egyszerűnek tűnik, de sajnos mégsem honosítható meg egy az egyben a hazai agráriumban. Ugyanis a szóban forgó afrikai övezetben nemcsak a talaj, de a tulajdon- és munkaerő szerkezete is eltérő. Itthon legfeljebb a háztáji és permakultúrás gazdaságokban lehetne a gödröcskéket „bevetni”. Nagyüzemi szántóföldi gazdálkodásban – a gépesített technológiák és az eltérő gazdasági környezet miatt – ezek az eljárások nem alkalmazhatók.
Ötletekből nincs hiány
Magyarországon jó ideje nem az ötletek vagy a műszaki tudás hiányzik, a leghatékonyabbnak ígérkező programok megvalósítása elé az alulfinanszírozottság gördít akadályt. Az elmúlt években több olyan terv készült, amely lényegében ugyanazt a szemléletet követi, mint ami a Száhel-övezetben sikeresnek bizonyult. Ha a megkezdett programok folytatásához és kiterjesztéséhez szükséges források rendelkezésre állnának, akkor elkészülhetnének azok a beruházások, amelyeknek egy része már néhány éven belül, ha nem is ugyanolyan, de látványos eredményeket tudna produkálni.
Bőség és szegénység egyszerre
Sok évtizeden át azt hallottuk és tanultuk az iskolában, hogy Magyarország páratlan vízkinccsel rendelkezik, és a 21. század „aranya”, az ivóvíz elképesztő mennyiségben áll rendelkezésre a föld mélyében. Bár a készletek nagyok, ezek olyan lassan töltődnek újra, hogy a jelenlegi kitermelési tempó mellett hosszú távon a készletek csökkenésével kell számolni. Ráadásul a csapadékeloszlás megváltozása (a hirtelen árvizek és az elhúzódó aszályok váltakozása) miatt a természetes vízutánpótlás is akadozik. A karsztvizek szintje sok helyen már most süllyed, ez pedig közvetlen hatással van a felszín alatti vízbázisokra.
Elképesztő adatok
Az Országos Vízügyi Főigazgatóság (OVF) és a HUN-REN Földrajztudományi Intézet adatai alapján Magyarország talajvízszintje ijesztően alakult. A Duna–Tisza közi Homokhátságon az elmúlt 20–30 évben, kivált annak középső részein, a talajvízszint átlagosan 2–5 méterrel, a legkritikusabb pontokon – például az egykori szikes tavak környékén – akár 6–7 méterrel is csökkent. A vizes élőhelyek, természetes tavak több mint 90 százaléka teljesen megsemmisült vagy időszakossá vált.
Gacsályi József, az Országos Vízügyi Főigazgatóság helyettes vezetőjének tájékoztatása szerint 2021 óta Magyarország talajvízkészlete hét Balatonnyi vízzel lett kevesebb. Szavai szerint egy egész év átlagos csapadéka hiányzik a rendszerből.
Paradigmaváltás: a vízelvezetéstől a vízmegtartásig
A folyók szabályozásuk előtt még békés „vicinálisként” kanyarogtak a tájban, minden kanyarulatnál elidőzve; a meder kiegyenesítése és a gátak építése után azonban céltudatos, felgyorsult expresszvonatként robogtak és robognak végig az országon. Ugyancsak hosszú időn át az aszály elleni védekezés szinte egyetlen lehetőségének a drága csővezetékes öntözőrendszerek kiépítését tartották. Ez a gazdálkodók veszteségét valóban csökkentette, de a talajvízsüllyedést nem tudta megállítani.
A magyar vízgazdálkodás több mint száz éven át arra épült, hogy az ár- és belvizet minél gyorsabban le kell vezetni, a mocsarakat le kell csapolni, hogy az elöntött terület mielőbb művelhetővé váljon. Jó ideje vízgazdálkodás terén szemléletváltás ment végbe. A szakemberek legfontosabb célja: ahol csak lehet, vissza kell tartani a vizet, a lefolyás késleltetésével növelni a talajba jutását.
Adatok és tények
Magyarország vízháztartása jelenleg negatív: évente mintegy 5–7 köbkilométerrel több víz távozik az országból, mint amennyi ide érkezik. Ez nagyjából olyan, mintha minden évben „kiöntenénk” a Balaton teljes vízkészletének többszörösét. (A Balaton teljes vízkészlete átlagos vízállás mellett megközelítőleg 1,8–2 köbkilométer.)
A 2026-os év rámutatott, hogy a legnagyobb veszélyt már nem a csapadék teljes hiánya, hanem annak tér- és időbeli szélsőséges eloszlása jelenti. Plusz a lehullott csapadék jelentős része a csatornákon keresztül a folyókba kerül, és nem a talajba. A KSH adataiból kiolvasható, hogy a csapadék éves mennyisége csökkent ugyan, de nem olyan mértékben, mint amekkora a baj.
Drága, de megtérül
A megoldáshoz a talajművelés megújítására is szükség van: a forgatás nélküli (no-till) technológiák és a mulcsozás alkalmazására is, amitől a talaj humuszban gazdaggá válik, így szivacsként nyeli el a heves esőket, megakadályozva az eróziót. A városi betonfelületek csökkentése, az esőkertek kialakítása is hozzájárulhat ahhoz, hogy a csapadék valóban a talajunkat gazdagítsa.
Egy teljes körű, országos vízmegtartási program költsége több ezermilliárd forintra becsülhető. Mivel azonban egyetlen súlyosabb aszályos év kára az ezermilliárd forintot is elérheti, a víz megtartása néhány év alatt megtérülő nemzeti befektetés. Ehhez azonban az Országos Vízügyi Főigazgatóságnak a víz tájban való szétterítésére és megtartására kell koncentrálnia. A tavaszi árhullámokat ki kell engedni a holtágakba és az árterekre. Az agrártámogatásoknak a vízmegtartást kell jutalmazniuk. A vízügyi szakemberek pedig országjárásra indulhatnának, hogy átadják azt a tudást a gazdálkodóknak és a helyi közösségnek, ami a vízkörforgás helyreállításához szükséges.
Nem lenne ördögtől való egy olyan szabály bevezetése sem, amely kimondja, hogy a gazdáknak az aszálykárok enyhítésére kapott kártérítés meghatározott százalékát kötelezően földjeik vízmegtartó fejlesztésére kell fordítaniuk. Mint ahogyan egy erre a célra biztosított, az otthonteremtési támogatásokhoz hasonló, állam által garantált, alacsony fix kamatozású hitel folyósítása sem lenne az.
Amennyiben a valós kormányzati szándék és a szakmai-társadalmi akarat találkozik, Magyarország nem a klímaváltozás vesztese, hanem akár egyik mintaországa is lehet. Megmutathatja, hogy a természet törvényeit követve az elsivatagosodás visszafordítható. Medencénk adottságait kihasználva újra valódi víznagyhatalommá válhatunk. Ha a Száhel-övezetben sikerült vizet fakasztani, akkor sokkal jobb rajtpozícióból indulva nekünk is menni fog.
Ez az írás mit sem ér olvasóink nélkül. Ha fontos neked, hogy maradjon kritikus jobboldali hang is a nyilvánosságban, támogass minket Patreon-on, Donably-n, vagy a KözTér alapítványán! Köszönjük!
