Van abban valami egészen bámulatos, sőt, mondhatni perverz gyönyörűség, ahogy a magyar ellenállás önjelölt főpapja, Molnár Áron képes minden egyes megszólalásával tökéletesen alátámasztani azt a rendszert, ami ellen elvileg a testével és a pulcsijaival küzd. A képlet eddig is egyszerű volt, mint egy faék, de most, a Kapu Tibor elleni kirohanással sikerült szintet lépni a morális mélyrepülésben.
Mert mi is történt pontosan? Adott egy ember, Kapu Tibor. Nem politikus, nem influenszer, nem megélhetési rettegő. Űrhajós. Épp azzal írta be magát a magyar történelem lapjaira, hogy a második magyar emberként kijutott az űrbe a HUNOR program keretében. Ez – normális helyeken, ahol a társadalom mentális állapota nem emlékeztet egy zárt osztályéra – nemzeti ügy. Nem fideszes, nem ellenzéki ügy. Nemzeti. Még a legmegátalkodottabb, hungarofób, vadliberális embernek is valami elkezd mocorogni a szívizma tájékán. Tibor aztán elmegy a Mandiner gálára (mert meghívják), átad egy ajándékot a miniszterelnöknek, és – kapaszkodj meg a székedben, mert ilyet ritkán látni – emberi módon viselkedik. Interjút készít, mosolyog, kezet fog. Szakmai alázat, hivatástudat, protokoll. Tudod, ezek azok a dolgok, amik a körúton belüli aktivista-buborékban már ismeretlen, sőt, gyanús fogalmak.
És ekkor, mint valami rossz képregény-főgonosz, aki mindig akkor bukkan fel, amikor végre egy pillanatra csend lenne, megérkezik Noár. A morálrendőr. A szelektív humanizmus bajnoka.
Nyílt levélben, a tőle megszokott pátoszos, kioktató hangnemben esik neki az űrhajósnak. Hogy „ne tolja a Fidesz szekerét”. Hogy „Ön most egy olyan ember és egy olyan párt mellé állt, amely évek óta megoszt, kirekeszt, magyart magyar ellen uszít…”. Érted a logikát, ugye? Ha nem gyűlölöd tiszta szívedből, habzó szájjal azt, akit Noár gyűlöl, akkor te már nem is vagy semleges. Akkor te már „velük vagy”. Fideszes véglény lettél Tibor, csak mert kezet fogtál a miniszterelnökkel, aki mellesleg az ország demokratikusan megválasztott vezetője, tetszik vagy sem. Pont annyira az én miniszterelnököm is, mint Magyar Péteré, mint Molnár Ároné, mint Kapu Tiboré.
Itt álljunk meg egy pillanatra, és vegyük elő a szikét, mert ami itt történik, az nem sima hiszti. Ez a társadalmi szövet rákos daganata.
Noár ugyanis pontosan azt a kirekesztő magatartást valósítja meg, amitől elvileg retteg. Révai nagy lexikonjában a tiszta bináris gondolkodás illusztrációs kisképe ez. A pluralizmus teljes, zsigeri tagadása. Az összes totalitárius szekta alapvetése: „Aki nincs velünk, az ellenünk van.” Nincs középút. Nincs szürke zóna. Nincs olyan, hogy „csak a dolgomat végzem”. Ha nem menetelsz a zászlónk alatt, akkor az ellenség szekerét tolod.
Amit Molnár Áron csinál, az a politológiában ismert Purity Spiral, vagyis a tisztasági spirál iskolapéldája. Ez a nyugati woke-kultúra és a cancel culture legmérgezőbb importcikke, amit Noár szorgalmas kisdiákként ültet át a magyar ugarra. A jelenség lényege: egy adott közösségen (legyen az az „ellenzéki”, „európai”, „felvilágosult” oldal) belül folyamatos licitálás zajlik. Ki a tisztább? Ki a radikálisabb? Nem elég, hogy nem vagy fideszes. Az már édeskevés, barátom. Ha nem határolódsz el látványosan, ha nem vagy ellenséges, ha szóba állsz a „másik oldallal”, ha elfogadod a díjat, ha elmész a gálára, akkor áruló vagy.
Hogy értsd, miről beszélek, és lásd, hogy ez nem magyar találmány, nézzünk körül a nagyvilágban, mert Noár pontosan azt a kottát játssza le, amit nyugaton már csúcsra járattak – és amibe ott már komplett karrierek törtek bele.
Ott van például Winston Marshall esete. Ismerős a név? A világhírű Mumford & Sons zenekar egykori bendzsósa. Egyetlen „bűne” az volt, hogy Twitteren gratulált Andy Ngo újságírónak a könyvéhez, ami az Antifa erőszakosságát tárta fel. Marshall nem volt szélsőjobbos, nem ölt embert. Csak elolvasott egy könyvet, ami a másik oldalról is bemutatott dolgokat. Az eredmény? A rajongók és a „toleráns” közösség olyan lincshangulatot teremtett, hogy ki kellett lépnie a saját zenekarából, amit ő alapított. A spirál működött: nem lehetsz kicsit nyitott. Vagy velünk vagy teljesen vakon, vagy a süllyesztőbe mész. Kapu Tibor most ugyanezt a mechanizmust kapja az arcába: a szakmai teljesítménye lényegtelen, ha a politikai lojalitása nem 100%-os a „jóoldal” felé.
Vagy nézzük a legismertebb példát: J.K. Rowling. A Harry Potter írója évtizedekig a liberalizmus szent tehene volt. Adományozott, segített, ízig-vérig baloldali volt. De abban a pillanatban, hogy egyetlen kérdésben (a biológiai nemek létezésében) nem értett egyet a legújabb, legprogresszívebb dogmával, a saját tábora „náci transzfóbnak” bélyegezte. Könyvégetést imitáltak, a színészek, akiket ő tett híressé elhatárolódtak tőle. A tisztasági spirál nem ismer hálát és nem ismer múltat. Hiába vagy tehetséges űrhajós Tibor, ha egyszer kezet fogtál Orbánnal, a spirál logika szerint szennyezett vagy.
Ezek után nézzük meg Kapu Tibort. Ő a megtestesült normalitás. Azt mondja: a világűr mindenkié. Ez a valódi pluralizmus. Hogy képes vagyok együttműködni, beszélni, létezni olyan emberekkel is, akikkel amúgy nem értek mindenben egyet, vagy akik történetesen kormányon vannak. Kapu Tibor a hídépítő. Ő az, aki azt mondja: van az a szint (a tudomány, a nemzet sikere), ami felette áll a napi politikai sárdobálásnak.
És nézzük Noárt. Ő a hídrobbantó. Ő az, aki azt üvölti, hogy a Fidesz kirekeszt, miközben ő maga húzza meg a legvastagabb vonalat a homokba: vagy azt gondolod, amit én, vagy takarodj a szemem elől. Noár szerint a csend = erőszak (Silence is Violence – ugye ismerős a szlogen?). Ha Kapu Tibor csendben végzi a dolgát, és nem politizál, azzal Noár olvasatában bűnt követ el. Mert a Noár-univerzumban a „mindenkivel jóban lenni” gyanús. Ott harcolni kell. Vért akarnak, elhatárolódást, árkokat.
Ez a magatartás mélységesen antidemokratikus. A demokrácia lényege ugyanis nem az, hogy mindenkinek ugyanazt kell gondolnia, hanem az, hogy elfogadjuk: léteznek más vélemények, és attól még nem lesz valaki emberalatti lény, hogy a Fideszre szavaz, vagy épp a miniszterelnökkel parolázik egy gálán. Amikor Noár szamon kéri Kapu Tiboron a „gerincet”, akkor valójában nem azt keresi, hanem a saját ideológiájához való feltétlen lojalitást. Ez a szekták logikája. A „mi” és az „ők”. A jók és a rosszak. És ha te átlépsz a vonalon – mondjuk úgy, hogy szakmai alapon kezet fogsz Orbánnal –, akkor beszennyeződtél. Tisztátalan lettél.
És ez a legviccesebb (vagy legszomorúbb) az egészben. Molnár Áron azzal vádolja a rendszert, hogy megosztja a magyarságot. Hogy gyűlöletet kelt. Erre mit csinál? Meglát egy embert, aki a teljesítményével, a tehetségével és a kisugárzásával végre egyesíthetné ezt a szerencsétlen, szétszakadt országot – hiszen egy magyar űrhajós sikerének a fideszes panelproli, illetve a momentumos vállalkozó is ugyanúgy tud örülni –, és azonnal gondolkodás nélkül megpróbálja belökni az árokba. Mert ha Kapu Tibor sikeres, és közben jóban van a kormánnyal, az Noár narratívájában rendszerhiba. Az nem történhet meg. Ezért meg kell semmisíteni a karakterét. Be kell sározni.
Kapu Tibor nem politizált. Kapu Tibor űrhajós. De Noár nem engedi meg neki, hogy „csak” űrhajós legyen. Belekényszeríti egy olyan politikai térbe, ahová Tibor sosem akart belépni. És ezzel Noár pontosan azt a kirekesztő, agresszív, a másik véleményét és létjogosultságát semmibe vevő tempót diktálja, amitől elvileg meg akar menteni minket.
A „rendszer rossz” – mondja Noár. De a valóság az, hogy Noár a rendszer legszorgalmasabb, leghasznosabb idiótája. Mert amíg ilyen „ellenzéki” megmondóemberek dominálják a közbeszédet, akik szerint a puszta udvariasság már hazaárulás, akik a saját potenciális hőseiket is kicsinálják, ha azok nem fújják kívülről a progresszív katekizmust, addig a Fidesz kényelmesen hátradőlhet. Nem kell csinálniuk semmit. Az ellenzéki holdudvar elvégzi a munkát: felzabálja saját magát.
Gondoljunk bele: van egy emberünk, aki fizikailag és szellemileg a topon van, átment a legkeményebb rostákon, arra készült, hogy a világűrben képviseljen minket. Minket, magyarokat. Nem a Fideszt, nem az ellenzéket. Minket. És van egy aktivistánk, aki abból él, hogy dühös videókat posztol, és megmondja, ki a jó ember vagy ki a rossz. Melyikük a szabad ember? Kapu Tibor, aki képes mosolyogva kezet fogni bárkivel, mert tudja, hogy a célja fontosabb, mint a kicsinyes pártpolitika, vagy Noár, aki a saját gyűlöletének, dogmáinak a börtönében ül, és mindenkire rávicsorog, aki nem a rácsokon belül van vele?
A válasz fájdalmasan egyértelmű.
A pluralizmus kizárása, a véleménydiktatúra, a másik ember megbélyegzése tények helyett érzelmi alapon – ez mind-mind ott van Noár levelében. Ez a fajta „tény alapú véleménynek” álcázott karaktergyilkosság nem más, mint a modern kori bolsevizmus. Ahol a párt – vagy a mozgalom – érdeke felülírja az egyéni teljesítményt és az emberi méltóságot.
Szóval, kedves Áron, lehet diktatúrát kiáltani, de nézz már tükörbe. Azt a fajta intoleranciát, azt a fajta „vagy velünk, vagy dögölj meg” mentalitást, amit te most Kapu Tibor nyakába zúdítottál, a történelem legsötétebb figurái irigyelnék meg. Kapu Tibor a csillagokat célozta meg. Te meg lent maradtál a sárban, és azt hiszed, hogy a fröcsögés a szabadságharc. Tévedés. Ez csak szimpla, kirekesztő, gőgös pótcselekvés. És ami a legrosszabb: rohadtul unalmas már.
A világűr csendes. Ott nincs O1G, nincs propaganda, nincs Noár. Lehet, hogy ezért vágyik oda annyira Tibor. És őszintén? Kezdem megérteni.
A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőségét.
