T.Danny és ByeAlex házkutatása, a Dojo-razzián több mint kétszáz igazoltatott, fesztiválokon bilincs és térdepeltetés, Szegeden haláleset gyanúja csekély mértékű kábítószer miatt. Az elmúlt hetek ügyei ismét felrobbantották a közbeszédet. A kommentfolyamok megszólalói ugyanazt kérdezik: tényleg ez a normális rendőri fellépés egy kis cucc miatt?
A rövid válasz: igen.
A hosszú válasz: igen, mert ezt írja elő a törvény, ami alapján a rendszer működik, és ezt minden fogyasztó pontosan tudja.
Vajon miért lepődünk meg azon, hogy Magyarországon, ahol Európa egyik legszigorúbb drogpolitikájával élünk együtt (erről kétrészes dokumentumfilmet is készítettünk), az utóbbi időben rendőrök razziáztak drog után kutatva. Félreértés ne essék, nem a – szerintem amúgy teljesen elhibázott – magyar drogstratégiát szeretném mosdatni, de a szimpla tény, hogy nálunk Horváth Laci, a kábítószer-kereskedelem felszámolásáért felelős kormánybiztos aktívan tevékenykedik, önmagában indikálhatná, hogy ez nem Amszterdam. Annak megállapítására, hogy nem jó a rendszer, nem kell szakértőnek lenni. De az is biztos, hogy a rendszer éppúgy ellenségként kezeli a cigibe sodort gyógynövényt, mint a gyorsítót, a lassítót, a sikíttatót, a nevettetőt és társaikat.
Az elmúlt időszakban a drogüldözésnek több, a sajtó szempontjából is izgalmas momentumát lehetett elcsípni, így a Redditen már véres kardként körbehordozott Telegdy Dániel mámorjáratának kisiklását, ByeAlex és barátai kokainrazziáját, vagy éppen az effektív eljárásrend álcáját is nélkülöző Dojo-razziát.
Sokan ezen példák kapcsán rögtön túlkapásról beszélnek, felháborodott kommentcunamik ömölnek a közösségi média változatos csatornáin, ahol mindenki csak az első állításról feledkezik meg. A magyar drogpolitika Európa egyik legszigorúbb drogpolitikája. A nyugati trendek, mint az ártalomcsökkentés, dekriminalizáció vagy a prevenció helyett nálunk a zéró tolerancia és a kriminalizáció a vezérfonal. Ezt lehet szeretni vagy nem szeretni, kívánatosnak vagy köpedelmesnek bélyegezni, viszont nem változtat a helyzeten, hogy jelenleg ezek a játékszabályok, aki ma kis hazánkban kábítószerhez nyúl, az vállalja ezzel együtt a bűnügyi felelősséget is.
A magyar rendszer szigorú, de kiszámítható. Nemcsak a fogyasztás, de a csekély mennyiségű birtoklás is bűncselekmény. Ennek hatására a razziák nem túlkapások, csupán a rendszer normális működésének egyenes következményei. Ha legális lenne a marihuánafogyasztás, akkor meg coffee shopok jelennének meg a Nagykörúton. Annak a rendszernek az lenne a természetes következménye.
Ha egy kicsit odébb kacsázunk szeretett hazánktól, mondjuk Délkelet-Ázsia irányába, ott már tényleg nem lacafacáznak.
Szingapúr a világ egyik legkeményebb drogtörvénykönyve szerint működik: bizonyos mennyiségű szer birtoklásáért simán járhat halálbüntetés (marihuánából fél kiló, heroinból már 15 gramm is elég hozzá). A hazatérő állampolgárokat is elkaphatják és elvihetik egy random drogtesztre, és amennyiben pozitív a minta, akkor mehetsz a börtönbe, teljesen függetlenül attól, hogy ott, ahonnan jössz, legális-e a kimutatott szer fogyasztása. A mottó pedig nem mismásol: „Zero tolerance, zero mercy.”
Indonézia, Thaiföld és a Fülöp-szigetek sem finomkodik: ott nemhogy zéró tolerancia van, hanem mínuszba tekert türelem. Japánban ugyan nincsen halálbüntetés, de egyetlen pozitív teszt után évekig nem találsz munkát, és a társadalmi stigma mellé még kapsz egy életre szóló morális számonkérést is. Ezek az országok élhetőségi mutatókban sokszor előttünk járnak, mégis vasmarokkal tartatják be drogtörvényüket. Innen nézve a magyar szigor maximum a középmezőny. A kontraszt csak azért tűnik ilyen élesnek, mert tőlünk nyugatabbra most épp nem ezek a trendek pörögnek, ott a megengedőbb irány a divat.
De a magyar fogyasztó ismeri a szabályokat. Ha másról nem, arról biztosan hallott, hogy Horváth Laci beefelt Pogány Indulóval. Az, hogy eddig ez csak egyfajta szájkaratézás volt, a használók szempontjából szerencsének nevezhető, de némi racionalitással szemlélve, azért sejthette az ember, hogy ha dedikált kormánybiztost kap a téma, akkor az intézkedések nem néhány csípős hangvételű Facebook-poszttal végződnek, hanem a törvényes rend betartatásában. A magyar fogyasztó ismeri a szabályokat, tudhatja, hogy nincs dekriminalizáció, nincsen tűrési határ, ellenben van bilincs, razzia és rendőri fellépés. Az már relativizálható, mondjuk éppen a Dojo-razzia kapcsán, hogy vajon 200 emberből 49 előállítással, 16 pozitív mintával mennyire sikeresek, hatékonyak ezek a razziák, mennyire adekvát az eljárásrend, nem lehetett-e volna effektívebben vezényelni a rendőri állományt, hogy ma a magyar éjszakában tényleg az-e a legégetőbb probléma, hogy egy tömeg 8 százaléka fogyasztott valamilyen kábítószert. Viszont az megkérdőjelezhetetlen, az a bizonyos 8 százalék döntésével nemcsak az élményre, de az ahhoz társuló kockázatra is igent mondott.
Ebben a helyzetben én azt gondolom, hogy két igazság létezik egyszerre. A magyar drogpolitika elavult, túl szigorú és káros. Nem létezik az ártalomcsökkentés, van helyette kriminalizáció. Nincsen prevenció, de vannak megalázó razziák, alkalomadtán pedig tragédiák is. Ellenben ez a rendszer, amiben élünk. A fogyasztó tudja, mivel jár itthon a szerhasználat. Nem kell Szingapúrig menni, hogy megértsük a zéró tolerancia lényegét: az állam nem tárgyal.
A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőségét.
