Ukrajna, Gáza, Venezuela, Grönland, Tajvan, Szíria – nem az összes konfliktusgócpont a világon, csupán azok, amelyek mostanában naponta, akár óránként változó fejleményekkel szerepeltek a hírekben. Hogy több-e ma a konfliktus, mint pár éve, Magyarországról nehéz megmondani, de az biztos, hogy gyorsabban és sűrűbben eljutnak hozzánk az információk még onnan is, ahonnan a hivatalos híradások helyett ma már inkább tiktok videók érkeznek. Mindenesetre ma sokkal többen érezhetik úgy, hogy a világ veszélyesebb hely, mint öt vagy tíz évvel ezelőtt. Ha pedig többen érzik, akkor a világ veszélyesebb lett, mert ez az érzés aligha múlik majd el nyomtalanul, lesz következménye. Befolyásolja azt, ahogy tervezünk, dolgozunk, vásárolunk, megtakarítunk, kikapcsolódunk és azt is, ahogyan gyermeket nevelünk. Már most sokaknak kinyílt a szeme, és világossá vált, hogy erő és érdekérvényesítés nélkül nincs politika, most az a feladat, hogy ezt a felismerést az olyan közös célok megoldása szolgálatába állítsuk, mint az energiafüggetlenség és az ökológiai válságokra való felkészülés.
Persze nemcsak az a probléma, hogy több a fenyegető konfliktus manapság, hanem az is, hogy a világ egyre szélsőségesebben reagál ezekre. Nemcsak a belpolitikát érezzük polarizáltabbnak, a sajátunkat és más országokét is, hanem a külpolitikai problémákra, feszültségekre is egyre több a szélsőséges, olykor kifejezetten hisztérikus reakció. Persze itt van összefüggés: az, hogy több a konfliktus, és az, hogy egyre többen egyre feszültebben reagálnak ezekre, egymást erősítő jelenségek. Ma már itthonról is szinte kötelező állást foglalni nagyon távoli konfliktusok esetében is. Venezuela majdnem olyan közel van a megtett téteket tekintve, mint az áprilisi választás vitái. A megértés pedig éppúgy nem jellemző az előbbire, mint az utóbbira.
Látva az ellentmondást nem tűrő hangnemet, a szolidaritást vagy elutasítást kifejező szimbólumok, profilképek összebékíthetetlenséget sugalló áradatát, jól látszik, hogy milyen megosztó tud ez lenni még sokezer kilométernyi távolságból is. A világ attól is tűnik fenyegetőbbnek, hogy megint túl egyszerűvé vált angyalokra és ördögökre, jókra és gonoszokra osztani a világot. Ha a jók harcolnak a gonoszok ellen, akkor kényszerítő az állásfoglalás, és ha már állást foglaltunk, akkor nem lehet megállni félúton. A megértést átugorva rögtön tábort kell választani. Ehhez aztán erős érzelmeket és valamilyen morális-intellektuális felsőbbrendűséget is hozzá kell kapcsolni. A geopolitikai konfliktusok így lesznek a saját harcaink, ahol a másik oldal megértése gyengeség, hiba és kockázat.
Igaz ugyan, hogy minden érmének két oldala van, de nincs mindig két nézőpont. Szinte biztos, nincs olyan konfliktus, amit meg lehetne magyarázni pusztán azzal, hogy a gonosz erők felül akarnak kerekedni az ártatlanokon. Sosem kell mentegetni az agresszort, de ha a konfliktusok békés megoldása felé akarunk elmozdulni, akkor értenünk kell, mi mozgatja a szereplőket. Nem elfogadásról és felmentésről, hanem értésről beszélek, mert enélkül sem Putyin, sem Trump, sem az Európai Unió politikusai nem mozdíthatók közelebb a konfliktusok tompításához.
Felmenti az orosz agresszort, ha megpróbáljuk belülről is látni, hogy vajon miként gondolkodhat sok orosz, aki nem szereti Putyint, rossznak érzi a háborút, de szeretne túljutni a hidegháborús vereség okozta megaláztatáson? Ha a jók harcolnak a gonoszok ellen, akkor minden orosz, aki nem tiltakozik Putyin háborúja ellen, ugyanúgy elítélendő. De vajon nem kerülnénk közelebb a megoldáshoz, ha legalább megpróbálnánk megérteni az mozgatórugókat? Félreértés ne essék, még a vélt nyugati fenyegetés sem igazolja a háborút, az agresszor az agresszor - de látnunk kell az összetett okokat is.
De ha úgy állunk hozzá az agresszorokhoz, hogy megértés helyett az elítélés az egyetlen cél, akkor lehet, hogy kipipáltuk a napi jóemberkedés-szükségletünket és bezsebelhetjük a nyilvános térben érte járó elismerést, de valójában nem tettünk semmit. Pontosabban, annyit értünk el, hogy megerősítettük a határt jók és gonoszok között. Mélyítettük az árkokat, de csak azért, hogy jobb színben tűnjünk fel mások előtt. A megtámadott, kizsákmányolt, megszállt országok szenvedése pedig így lesz az öncélú tetszelgés puszta háttérképe. Nem lehetne érteni és az okokat is keresni az ítéletalkotás mellett?
Mostanában megint azt tanulja a világ, hogy jog és erkölcs addig léteznek, ameddig az erősebb érdekét szolgálják. Mark Carney kanadai miniszterelnök davosi beszéde brutális nyíltsággal tette világossá, hogy a nemzetközi rend eddig is az erőn alapult, legfeljebb szalonképessé lett maszkírozva. De ha félretesszük a jóemberkedést, ami úgyis csak akadályozza, hogy értsük a világot, akkor Grönlandról tényleg kiderül, hogy az amerikai külpolitika számára érdekkérdés. Hirtelen világos lesz, hogy miért éppen Nicolás Maduro venezuelai elnökre csaptak le az amerikaiak, és miért van az, hogy még csak nem is leplezik, hogy az olajkészletekre is rá akarják tenni a kezüket, és már szinte meg sem lepődünk, amikor a Fehér Ház közli, hogy mostantól lényegében ő kormányozza a tőle elvileg független országot.
A világ nem fog megváltozni a kedvünkért, mindig is az erő alkalmazása lesz az egyik mozgatója, és mindig lesznek olyanok, akik szerint az igazság már azzal győzedelmeskedni fog, ha kijelentjük, hogy nekünk, és csak nekünk van igazunk, mindenki más téved vagy egyenesen gonosz. De azt jobb, ha senki nem felejti el, miközben remélhetőleg őszintén azon fáradozik, hogy az ukrán vagy a venezuelai népnek jobb legyen, hogy a legnagyobb erőre ahhoz lenne szükségünk, hogy azokat a problémákat kezeljük és megelőzzük, amelyek az ökológiai válságok miatt érnek el minket. Na ilyen összefogás nem látszik, vagy egyre kevésbé látszik manapság. A sok konfliktus hátterében ez a probléma most még hátrébb sorolódott.
A klasszikus zöldpolitikai megközelítés – gondolkodj globálisan, cselekedj lokálisan – most fontosabb lenne, mint valaha. Értenünk kell a nagy egészet és benne az ellenérdekelt feleket is. Nem elég, ha mások számára bizonygatjuk, hogy mennyire együttérzünk a bolygó minden lakójával. Ettől sem a háborús konfliktusok, sem az ökológiai válságok nem oldódnak meg.
A megértés mellett vannak gyakorlati eszközeink is, hogy lokálisan jobban éljünk: minél jobban függetleníteni kell magunkat másoktól. Legalább amit a mindennapi életünk során elfogyasztunk, legyen az víz, élelmiszer, energia – ezt saját magunk számára állítsuk elő, termeljük meg. Ha ezt nem érjük el, márpedig pláne az energia esetén nem valósul meg, akkor kiszolgáltatottak leszünk és sérül a szuverenitásunk, a szabad mozgásterünk.
Vajon tetszeni fog nekünk az a világ, amit nyers hatalmi megfontolások és diplomatikusnak aligha nevezhető húzások mozgatnak? Vajon érdekli a világ vezető hatalmait, hogy tetszik-e nekünk, ahogy nyers érdekeiket érvényesítik? Ha mindkét kérdésre nem a válasz, akkor nem elégedhetünk meg sem a jóemberkedés öntetszelgő pótcselekvésével, sem azzal, hogy cinikusan kioktassunk másokat arról, hogy a világ már csak így működik. Az öntetszelgést elvethetjük és tanulnunk kell a ma hirtelen pőre érdekérvényesítéssé vált nemzetközi politikából.
A felelős politika megért, tanul, alkalmazkodik, és használja a rendelkezésre álló erőt, ha nincs, akkor törekszik a megteremtésére, mert csak ezzel szolgálhatja a közösség céljait. A felelős politika valódi függetlenségre törekszik, aminek kulcsa az önellátás, saját javaink megteremtése. A mai politikai konfliktusokban szemben álló felek mindegyikének jó szívvel ajánlom ezeket a szempontokat.
A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőségét.
