Messziről indítunk
A középkor legsötétebb időszakában, mielőtt Gutenberg feltalálta volna a könyvnyomtatást és a betűvetés tudományát, sok faluban csak a műveltebb szerzetesek vagy papok ismerték a betűvetés és az olvasás tudományát, az emberek mindennapjait pedig áthatották a hiedelmek és pletykák.
Ha a település határában élt egy furcsa, magának való néni, ráadásul még macskát és seprűt is tartott a ház körül, már az gyanakvásra adhatott okot, hát még ha ne adj' isten javasasszonyként gyógyfüvek és kencék árusításával kereste kenyerét.
Amint kitört ugyanis bármilyen nyavalya a környéken, a falusiak ideális bűnbakot találtak, a faluszéli furcsa néniket vádolva azzal, hogy a macskájukkal boszorkányszombatot ülnek, ahol a sátánnal cimborálnak.
Ekkoriban még nem létezett a büntetőjogban az ártatlanság vélelme, így a megvádoltnak kellett bizonyítania a saját maga igazát, nem pedig a vádlónak a gyanúsított bűnösségét. A bizonyítás módszere sokszor az Istenítélet volt, eszköze pedig a bajvívás, a tűz- vagy éppen vízpróba. Utóbbi hiedelem alapja az volt, hogy a rossz embert a víz is kiveti magából, hiszen a boszorkányok elvetik a keresztvíz szentségét. Vízpróba esetében a próbára bocsátott személyt – karját-lábát összekötve – egy folyóba vagy tóba mártották, és amennyiben elmerült, akkor ártatlannak, ha pedig feljött a víz felszínére, akkor bűnösnek találták. Ha valaki sikerrel túlélte a próbát, netán jó úszó volt, azt sok esetben a bűnösség jelének vélték, jutalma pedig a máglyahalál volt.
A vérvád is hasonló obskúrus jelenség volt az ókortól egészen az újkorig. Sőt, az egykori cári birodalom területén még a XX. században is előfordultak vérvádra alapozott pogromok. Alapja az a tévhit volt, hogy a zsidók a meggyilkolt keresztény gyerekek vérét rituális célokra használják - például a húsvéti kovásztalan kenyér (macesz) sütésére. Magyarországon a legismertebb ilyen eset az 1882-es tiszaeszlári vérvád volt, amikor a 14 éves cselédlány, Solymosi Eszter eltűnését követően a helyi zsidókat vádoltak meg azzal, hogy a lány vérét rituális célokra használták fel a zsidó húsvét előtt. A megvádoltak védelmét Eötvös Károly ügyvéd, politikus és országgyűlési képviselő látta el, az esetről a fiatal Mikszáth Kálmán tudósított, a korszerű igazságszolgáltatás győzelmeként pedig a Magyar Királyi Kúria végül felmentette az ártatlanul megvádolt zsidókat.
A felvilágosodás és a racionalizmus már elhozta az ész és a tények uralmát. Igaz, a vérzivataros XX. század történelme utóbb azt igazolja, hogy az olyan áltudományos téveszmék, mint az osztályharc vagy a fajelmélet nevében is emberek tízmillióit lehet szervezetten lemészárolni.
Minden, amit a Szőlő utcáról eddig tudhatunk
Óbuda belső részén, a Flórián tér közelében 1976 óta működik javító-nevelő intézet 12-18 éves, letartóztatásban lévő, zömében fiatalkorú fiúk részére. Szemben egy klasszikus börtönnek vagy fegyházzal, itt fokozottabban figyelnek a társadalmi reintegrációra, azaz, hogy az intézmény ne a „bűn iskolája” legyen, hanem segítse a rossz útra tévedt kamaszok visszailleszkedését a társadalomba. A Budapesti Javítóintézet növendékeit lehet sajnálni, de szinte egyikük sem ártatlan árva vagy állami gondozott gyerek. Többségükkel nem szívesen találkozna a kedves olvasó egy aluljáróban, egy sötét sikátorban vagy a falu határában.
Idén május 27-én aztán letartóztatták Juhász Péter Pált, a Szőlő utcai javítóintézet igazgatóját, és a javítóintézet biztonsági főnökeként dolgozó élettársát, akiket a gyanú szerint azzal vádolnak, hogy a gyermekvédelmi intézményrendszerből kikerülő fiatal felnőtt nőket hálóztak be, használtak ki és prostituáltként futtaták őket, miközben a Budapesti Javítóintézetben foglalkoztatták őket fedőállásban.
Juhász Péter Pál a sajtószereplései és a közösségi médiás posztjai alapján egy jólelkű, vallásos, mély érzésű, patrióta gondolkodású ember volt. A gyanú szerint ezen álarc mögött viszont egy „strici” rejtőzött, élettársnője pedig a kerítőnő, más szóval a „madám” volt. A már felnőtt lányokat gazdag kuncsaftoknak hirdették az interneten és külföldi utakra is kiközvetítették. Hírek és beszámolók keringenek arról, hogy Juhász Péter Pál korábban fiatalkorúakat is molesztálhatott, ám ilyen ügyben konkrét bizonyítékok hiányában még nem vádolták meg.
A gyermekvédelmi intézményrendszerben elkövetett szexuális visszaélések sajnos világszerte rendszerszintűek (pl. a Casa Pia ügy Portugáliában vagy a Kincora botrány Észak-Írországban); egyszerűen nehéz kiszűrni a báránybőrbe bújt ragadozókat a rendszerből, ahol sokszor elhanyagolt, magukra hagyott gyerekek vannak, a szakszemélyzet pedig alulfizetett és demotivált.
A ködevés és tömegpszichózis alapja
Magyarországot is sújtja a demográfiai hanyatlás, pedig a társadalom alapvetően gyermekcentrikus. A gyermektelenek sokszor érzik elnyomottnak magukat, hogy a munkahelyi vagy családi viszonyaikban nem tekintik őket egyenrangú félnek, ráadásul a politikai kommunikáció is infantilizálja az állampolgárokat. Sokan hordoznak magukban feldolgozatlan és kibeszéletlen gyermekkori traumákat: talán ezért is rezonál különösen érzékenyen a legtöbb magyar ember is a gyerekekkel szembeni visszaélésekre. Ezt mutatja a 2024-es kegyelmi ügy, mely a köztársasági elnök és a nagyobb kormánypárt EP-listavezetőjének lemondásához és Magyar Péter feltűnéséhez vezetett. Közben az Egyesült Királyságot a rotherhami gyerekmolesztálási botrány tartja éppen lázban, ahol a helyi rendőrség bűnös tétlensége mellett ázsiai bevándorló hátterű bűnbandák zaklattak és erőszakoltak meg tinédzser lányokat évtizedeken keresztül a városban.
A korszellem azonban azt is magával hozta, hogy az interneten villámgyorsan terjedhetnek el ellenőrizetlen szóbeszédek, pletykák és összeesküvés elméletek. A tények utáni (ún. post-truth) korszakban a bizonyított tényállítások helyett az egyéni érzületek, személyes érzékenységek és benyomások számítanak, mint ahogyan ezt például a metoo-mozgalom egyes vadhajtásai is megmutatták.
Az egyik legismertebb a Pizzagate konspirációs teória (konteó), mely az internet pöcegödreit (4chan, 8chan, Reddit) jelentő moderálatlan netes fórumokat és chatszobákat megjárva gyorsan felbugyogott a mainstreambe is. A QAnon mondavilág részét képező elmélet szerint a 2016-os amerikai elnökválasztás demokrata jelöltje, Hillary Clinton egy Washington D.C.-ben található gyorsétterem pincéjében egy pedofil hálózatot üzemeltet és gyerekek szenvedései árán tartja fiatalosan a külsejét. Ezt a konteót amerikaiak milliói hitték el részben vagy egészben, egy észak-karolinai fiatal férfi fel is utazott a hírbe hozott fővárosi pizzériába, hogy ott a saját fegyverével tegyen rendet és kiszabadítsa az elrabolt gyerekeket. Csak a rendőrök lélekjelenténén és profizmusán múlt, hogy sikerült személyi sérülés nélkül megúszni a lövöldözést.
Magyarországon a kegyelmi ügyet követően másfél évvel három dolog kellett ahhoz, hogy összeálljon egy, a QAnon-mozgalmat idéző tökéletes vihar. Kuslits Gábor állásából menesztett korábbi gyermekvédelmi intézményvezető egy online újságnak azt nyilatkozta, hogy a Szőlő utcai ügyben gyanúsított Juhász Péter Pálék két magasrangú kormánytagnak is „szállítottak” gyerek prostituáltakat, az egyiknek lányokat, a másiknak pedig fiúkat. Elkezdett terjengeni a Schadl-Völner-ügyben gyanúsított Rehák Róbert kézzel írott jegyzete is, melyben az egyes kormánytagok fotói mellé írt saját későbbi bevallása szerint „internetes fórumokon terjedő pletykákat”, szaftosnak szánt mendemondákat különféle szexuális visszaélésekről. Ezután egy magát „geopolitikai elemzőként” definiáló egykori diplomata a facebook-oldalán konkrét kormánytagokat is megnevezett, az ellenőrizetlen lejárató posztját pedig felkapta a Párbeszéd fővárosi frakcióvezetője, egy DK-s országgyűlési képviselő, de maga Dobrev Klára és Magyar Péter is próbált az ügyből magának politikai tőkét kovácsolni.
Van-e kiút?
A kérdés, hogy hol húzódik a szólásszabadság határa, mely szemben az emberi méltósággal, nem egy korlátozhatatlan alapjog, sőt, éppen az emberi méltóság érdekében korlátozható, még a közszereplők esetében is, akiknél a bírói joggyakorlat nagyobb tűrési képességet követel meg.
A vitakultúra hazánkban is már annyira régóta van minden szint alatt, hogy a disputában meggyőzendő vitapartnerek helyett legyőzendő ellenségekről beszélhetünk csak, a közönség szimpátiáját pedig nem érvekkel próbálják megnyerni, hanem a másik fél totális hiteltelenítésével. A lényeg, hogy lehet bármilyen jó érvkészlete, lehetőleg az már ne hangozhasson hitelesen az ő szájából.
Ennek pedig megengedett eszközévé vált a karaktergyilkosság, ahogy azt a mostani „Zsolti bácsizás” közepette is láthatjuk. Két választási kampánnyal korábban még a legnagyobb ellenzéki párt elnökéről híresztelték azt, hogy viszonyt folytat egy azóta elhunyt egykori transzvesztita előadóművésszel. Ahelyett, hogy az akkoriban éppen néppártosodó cukiságkampányt folytató említett pártelnököt a korábbi antiszemita, rasszista vagy éppen homofób megnyilvánulásaival szembesítették volna.
A politika ideálisan és klasszikusan a közügyek megvitatásának terepe kéne, hogy legyen. Ahelyett, hogy egyes politikusok kinézetén élcelődünk, vagy ami még rosszabb, készpénznek fogadunk el légből kapott karaktergyilkos híreszteléseket, meg kellene tanulnunk újra az adott vezető hivatali teljesítményéről, politikai nézeteiről és agendájáról vitatkozni. Csak éppen az influencer politizálás korában a demokráciát világszerte felváltja az idiokrácia a kollektív elbutulás jegyében. A tartalom helyett a látvány lett a domináns. Önjelölt szakértők és jól értesült belsős emberek lepték el a stúdiókat, névtelenségbe burkolózva pedig az online tereket.
Lehet persze a már meglévő büntető- (rágalmazás, becsületsértés) és polgári jogi (sérelemdíj, személyiségi jogi perek) eszközök szankcióin szigorítani, mégis a magyar politikai közösségnek, az állampolgároknak kellene kikényszeríteniük az értelmes vitákat, hogy a politikusok végre újra felelősséget vállaljanak az általuk állított tényközlések valóságtartalmáért.
Szerző: Chris G. Stanley
