Épeszű és ép erkölcsi érzékű ember nem dicsőít egy katonai parancsnokot, aki épp a hazája ellen cselekszik (nem a kormány, az egész ország ellen), pláne nem gyűjt pénzt számára.– írta Balogh Gábor újságíró a minap egy facebook-posztjában. Ritka az olyan mondat, ami ennyire pontosan vág a lényegbe. Ez ugyanis nem politikai szimpátia kérdése, nem pártpreferencia vagy ideológiai törésvonal: ez nemzeti minimum - vagy legalábbis annak kellene lennie.
És ennek a nemzeti minimumnak kérdése akkor válik igazán húsba vágóvá, amikor a szomszédunkban zajló háború eseményei közvetlenül érintik hazánkat és annak energiabiztonságát. Ez történt a minap is, amikor ukrán dróntámadás ért egy olyan elosztóállomást, amelyen keresztül Magyarország és Szlovákia kapja az orosz kőolajat.
A támadás nem „véletlen” volt, hanem pontosan illeszkedett az elmúlt hetek ukrán kommunikációjába. Zelenszkij maga fenyegette meg burkoltan Magyarországot, mondván: ha Budapest továbbra is „rossz úton jár”, akkor viselnie kell majd a következményeket. Nem sokkal később ukrán diplomaták is beleszálltak a magyar kormányba, és az ukrán külügyminiszter is elengedett egy lassan megszokottá váló erős „beszólást”.
A katonai akció pedig, mintha csak egy kommunikációs stratégiát illusztrált volna, célzottan arra az infrastruktúrára mért csapást, amely a magyar és szlovák ellátás szempontjából kritikus. Ha mindez nem lenne elég, Robert Brovdi, az egyik ukrán drónos egység parancsnoka a támadás után nyíltan üzent: a szavaiból világosan kiderült, hogy Magyarország és Szlovákia volt az akció „járulékos” címzettje.
Ebből világosan következik az, hogy ez jelen esetben nemcsak egyszerű katonai logika, hanem politikai üzenet. Az üzenet pedig az volt:
ha kell, rajtatok keresztül üzenünk Moszkvának.
Szögezzük le: Ukrajnának joga van védekezni. Joga van orosz infrastruktúrát támadni, joga van visszaütni, ha megtámadják. Ez a háború logikája, és senki nem vitathatja el tőlük ezt a jogot.
De a jog nem mentesít a felelősség alól. Ukrajna az Európai Unió támogatásával tartja fenn magát: pénzügyi csomagok, fegyverszállítmányok, humanitárius segítség ömlik az országba. Ha tehát egy ilyen támadás közvetlenül kockáztatja EU-tagállamok energiabiztonságát, az túlmutat a katonai célszerűségen.
Persze lehet azzal érvelni, hogy „c’est la guerre”, a háború velejárója, hogy infrastruktúra sérül. Csakhogy itt nem akármilyen infrastruktúráról van szó. Ez a vezeték nem csupán Oroszországnak fontos exportútvonal, hanem Magyarország és Szlovákia ellátásbiztonságának is záloga. Ezért a támadás kettős természetű: katonailag érthető, politikailag viszont veszélyes és üzenetértékű.
Semmiképpen nem szeretnék átsiklani a magyar kormány felelősségén. Magyarország évekkel ezelőtt elkezdhette volna diverzifikálni az olajimportját. Az Adria-vezetéken keresztül ma is érkezik olaj, de korlátozott mennyiségben. Százhalombatta és Pozsony képes feldolgozni az Adria által szállított nyersolajat, tehát technikai akadálya - legalábbis az olajfinomítók felől nézve - nincs annak, hogy nagyobb mértékben támaszkodjunk rá.
A kérdés inkább gazdasági és politikai. Mennyibe kerülne mindez? Megéri-e arab vagy kazah olajra átállni, amikor azok szintén problémás országokból érkeznek – ahol például a nők másodrendű állampolgárok? Jobban állunk-e morálisan, ha orosz helyett azeri olajat veszünk? És mennyit dobna mindez mondjuk az üzemanyagárakon?
Ezekre a kérdésekre a kormány soha nem adott világos választ. A diverzifikáció elmaradt, és emiatt ma Magyarország rendkívül kiszolgáltatott. Ez tény.
Adott tehát két a sík, amit érdemes lenne különválasztani:
1. Ukrajna háborús joga.
2. Magyarország és Szlovákia energiabiztonsága.
A kettő között kell egyensúlyozni, és itt jön elő a morális dimenzió, amit idehaza sajnos nem sokan értenek meg. Lehet tapsolni annak, hogy az ukrán hadsereg odacsap az oroszoknak. Lehet szimpatizálni a bátorságukkal. De tapsolni annak, hogy közben minket szívatnak, az már más kategória. És valahol itt kezdődne a haza iránti felelősség.
Ezért állítja Balogh Gábor, hogy épeszű és ép erkölcsi érzékű ember nem ünnepel olyat, aki a hazája ellen cselekszik. Ez nem pártpolitikai kérdés, nem ideológiai vita. Ez egyszerűen nemzeti minimum.
A Barátság-vezeték elleni támadás tökéletesen illeszkedett az ukrán kommunikációba: fenyegetések, üzengetések, majd egy célzott katonai akció, amelynek mellékhatásai Magyarországot és Szlovákiát sújtották.
Ukrajnának joga van a védelemhez, de nincs joga szándékosan veszélyeztetni szövetséges EU- és NATO-tagállamok ellátásbiztonságát. Magyarországnak kötelessége lett volna időben felkészülni, diverzifikálni az importot, és így kevésbé kiszolgáltatottá válni. És nekünk, magyaroknak kötelességünk kimondani: nem tapsolunk annak, ha minket szívatnak – akárki is teszi.
Ez a vita tehát nem a háború igazságáról szól, hanem arról, hogy van egy határ, amit nem lépünk át. Ez a határ pedig a józan ész és a nemzeti minimum.
Szerző: Antal Adrián
