A KözTér Közbeszéd című műsorának új évadát Mácsai Pál Kossuth-és Jászai Mari-díjas színész, rendező, az Örkény Színház alapító igazgatója nyitja meg. A magyar színházi élet egyik legmeghatározóbb alakja reflektál a színház mai állapotára, a közéleti megszólalás felelősségére és szóba kerülnek múltbeli tapasztalatai is.
Szigor és inspiráció
Mácsai így emlékszik Kerényi Imrére, aki főiskolai tanáraként meghatározó hatással volt rá.
A Kerényi meg is tanított minket dolgozni. Rendkívül szigorú volt, meg nagyon sokat dolgozott is. Mániákus ember lévén, amikor a tanítás volt a mániája, akkor az egész életét, energiáját, tudását, szenvedélyét beletette. Ez nem maradhatott hatástalan egy osztályra.
Amikor pályája fordulópontjairól beszél, Mácsai felidézi a Madách Színházhoz való szerződését. Ide Kerényi Imre hívta át, amikor igazgató lett. A színész visszaemlékezése szerint azonban a jó szerepek és a szakmai siker ellenére sem volt teljesen elégedett:
Nagyon jó dolgom volt színészként, nagyon jó szerepeket játszottam, és egyre kevésbé voltam boldog. Amiatt, hogy a színház az én alkatomhoz képest túl sok híg vígjátékot és túl sok zenéset játszott. Én azon kevesek közé tartoztam a Madáchban, akiket ez boldogtalanná tett.
Színészet régen és most
A színész a rendszerváltás előtti korszakot idézi fel:
Amikor Darvas Iván a színpadra lépett, vagy Mensáros László, aki szintén le volt csukva ’56-ban – az a szabadság levegőjét, a szuverenitás esélyét és egy állítást jelentett.
Most azonban egészen más a helyzet:
Azt mondani, hogy a magyarországi színházi élet súlyos válságban lenne, az nem igaz. Működünk, és van nézőnk, mégpedig sok, tele vagyunk. Tehát ennyiben az érdeklődést vagy a fontosságot nem vesztette el a színházi szakma.
Örkény és a TikTok-generáció
A közönség figyelméért ma már más szereplők is versengenek. Mácsai szerint nem kizárt, hogy egy fiatal alkotó is képes valódi jelentőséggel bíró mondanivalót megfogalmazni:
Azt talán eléri a tiktoker, hogy annyira fontosat mondjon, mint amit Örkény – azt akkor éri el, ha annyi mondanivalója van. Ki mondja meg, hogy mi a fontos? Én. Megmondom magamnak, hogy mi a fontos. Őneki meg az, őneki meg amaz.
A fiatalok rajongását a kortárs sztárok iránt természetesnek tartja:
Nem a kamaszkor sajátja, hogy az aggastyánokra tisztelettel és kíváncsian figyelünk. Ez későbbi dolog.
SZFE, TAO és a szakma dilemmái
A színházi élet mindennapjait az elmúlt években komoly intézményi viták kísérik. Az SZFE átalakítása és a TAO megszüntetése sokakat megoszt. Mácsai ebben a kérdésben is kiegyensúlyozott, de határozott álláspontot képvisel: szerinte a színházi szakma folyamatosan alkalmazkodni kénytelen a változó finanszírozási és intézményi környezethez, ugyanakkor a szakmai munka minősége és a nézőkkel való kapcsolat sokkal fontosabb, mint bármilyen adminisztratív szabályozás.
Hogy az ember mikor használja az ismertségét és az emiatt ráirányuló valamicskével több figyelmet arra, hogy közéleti kérdésekben megszólaljon, azt valami belső egyensúlyérzék, valami mérleg, ízlés, kedély, ilyesmi dönti el. Tehát természetesen nekem mindenről van véleményem (…) nagyon hamar válik súlytalanná az, amit az ember mond, ha állandóan dumál
-hangsúlyozza Mácsai.
A történelem felejtése
Szóba kerül a háborús élmények hiánya is, amely szerinte torzítja a társadalom érzékenységét.
Már alig él valaki, aki látott háborút itt Európában, vagy Magyarországon. Annak vannak következményei. Jók is, rosszak is. Például, hogy az emberek nem félnek eléggé a háborútól. Nem határolódnak el elég könnyen a háborútól. Ezek történelmi tapasztalatok elpárolgásai. Nem ismerik fel például a különbséget az agresszor és az áldozat között.
Az élethez szerinte hozzátartozik a felelősség a tisztánlátásért:
Az mindenkinek felelőssége, aki él, hogy az optikája ne torzuljon el, hogy a belső torzulások ne változtassák meg azt, amit lát. Tehát, hogy a valóságot lássa, és ne azt, amit látni szeretne. Nagy feladvány.
A drámaírás feladata
Arra a kérdésre, hogy mennyire képes a magyar dráma releváns válaszokat adni a társadalmi problémákra, így reagál:
nem tudom, hogy dolga-e választ adni. Nem tudom, hogy Csehov ad-e bármire választ, vagy felmutat, vagy ábrázol, vagy bárki.
Ugyanakkor hozzáteszi:
abszolút tud. Hogy melyik a jó és melyik a maradandó, az meg majd kiderül, erre való az utókor.
Cselekvés és hitelesség
A szakmán belüli vitákról Mácsai pragmatikusan fogalmaz:
Az én szememben az számít, hogy mit cselekszik. Az igazságtalan, fals, rágalomszerű dumák hangoztatói, azok igazságtalan, fals és rágalomszerű dumák hangoztatói. Ennek az elszenvedői, azok pedig ennek az elszenvedői.
Szavai egyszerre tükröznek szigorúságot és bölcsességet: azt az attitűdöt, amely évtizedek óta jellemzi munkáját a színházban és azon kívül. A filmről szólva pedig hozzáteszi:
Valamiért az én filmes működésemnek a közepén feltétlenül a Terápia van.
A jövőről szólva személyes családi vonásokat is megidéz. Jó humorú, szellemes nagyapjára emlékezve mondja:
ez a nagyapa például az én fazonomban benne van… azért ez a búbánatos, túlfegyelmezett alak, akivé viselkedtem magam, olyan is vagyok, de azért nem csak. Az is várható valamikor a jövőben, hogy ez talán kiderül, vannak ezzel kapcsolatban terveim.
A KözBeszéd adásában Mácsai Pál egyszerre reflektál a jelen kihívásaira és idézi fel a múlt tanulságait. Vallomásaiból kiderül, hogy a színház számára nem csupán művészi tér, hanem társadalmi felelősségvállalás is. Üzenete pedig világos: a megszólalásnak csak akkor van súlya, ha valódi tartalom áll mögötte.
