Úgy alakult, hogy az elmúlt négy évben a karácsonyi ünnepeket az Egyesült Államokban töltjük. Ilyenkor – mint minden ünnepi időszakban – a baráti és családi beszélgetések során előkerülnek a kevésbé ünnepi témák is: az emberek politizálnak.
A mostani szezonban azonban nem így történt. Nem mintha kerestem volna a lehetőséget, hogy Venezueláról vagy más eszkalálódó geopolitikai konfliktusról diskuráljak a helyi lakossággal, de a szokásosnál gyanúsabb hallgatás vette körül a témát.
Az amerikaiak – még az utóbbi évtizedekben bevándorolt magyar–amerikaiak is – korábban előszeretettel ecsetelték, hogyan végeznének Vlagyimir Putyinnal, és mennyire igazságtalan az Ukrajna ellen indított háború. Most viszont az erőtlen, igazából beszélgetést kezdeményezni sem akaró kérdésemre – láttad, mi volt tegnap Venezuelában? – még a politikafüggők válasza is csak egy gyengélkedő: „mostanában nem figyelem a híreket”. Majd jöttek a vállvonogatós félmondatok: hát úgyis kommunista diktatúra, Trump egy hülye, mit vársz tőle…
Közkeletű vélekedés, hogy Donald Trump egyenesebb politikát folytat, nem „hazudik annyit”, kimondja és megcsinálja, amit akar. Ez azonban egészen egyszerűen azért van így, mert már nincs igény a hazugságokra. A nyugati – főleg amerikai, főleg liberális, főleg fehér – közeg olyan magas erkölcsi magasságokban hitte magát, hogy muszáj volt neki hazudni egy-egy külföldi intervenció kapcsán. Az amerikai lakosság szent meggyőződése volt, hogy ők mindig tudják, mi a helyes, és az országuk a gonosz elleni küzdelem élharcosa.
A huszadik század második felében az amerikai külpolitika lényegében erre az elvre épült. Henry Kissinger, aki ennek az időszaknak az egyik legmeghatározóbb alakja volt, egy interjúban Oriana Fallaci kérdésére úgy jellemezte önmagát, mint egy westernhőst, aki egyedül vezeti a karavánt a nemzetközi politika vadnyugatán. Aztán – ha hihetünk Joseph Hellernek – az igazi cowboyok ezt zokon vették: nem tetszett nekik, hogy egy kövérkés, szemüveges, zsidó származású ember cowboyt játszik. Bár ezek csak mendemondák, leellenőrizni nem tudjuk.
Leo Strauss, akinek munkássága végül is az amerikai neokonzervatív külpolitika szellemi genezise, ugyanezeket a motívumokat használta. Tanítványai szerint kedvenc sorozata a Gunsmoke volt, amelynek alapfelállása az, hogy a fehér kalapos hős rendet tesz a városban, és mindig gyorsabban tüzel, mint a fekete kalapos gonosz. Strauss leporolta Platón „nemes hazugság” fogalmát, és úgy vélekedett, hogy a magasabb jó elérése érdekében szükség van hazugságokra.
Ezt láthattuk Guatemalában is, amikor egy banáncég – a United Fruit Company – uralta az ország infrastruktúrájának és munkaállományának jelentős részét. Amikor pedig ez a munkaállomány olyan vezetőt választott meg, aki hatnapos munkahetet, jobb béreket és egészségügyi biztosítást akart, a banántársaság felbérelte Edward Bernays PR-ügynökségét. A feladat az volt, hogy történeteket találjanak ki a rendszerről, így fogadtatva el az amerikai közvéleménnyel a CIA beavatkozását.
De 9/11-nél is ugyanezt láthattuk. Már a terrortámadásokat követő közvetlen időszakban is tudható volt, hogy nem léteznek azok a tömegpusztító fegyverek, amelyekre hivatkozva elindították a háborút. Mostanában pedig egyre többen firtatnak egyre több mindent a 9/11 kapcsán. Például a konzervatív ikon, Tucker Carlson – akin keresztül Amerika megismerhette Orbán Viktor nevét – többórás anyagban ecseteli a hivatalos álláspont hiányosságait.
Az orosz–ukrán háború kirobbanásakor a nemes hazugságok jelentősége már észrevehetően csökkent. Soha nem magyarázták el a közvéleménynek, miért kell a Nyugatnak ott lennie. Nem találtak ki ügyeket, nem építettek mítoszokat. Maradt a morális felsőbbrendűség mint igazolás: Putyin gonosz, ezért meg kell buktatni a rendszerét. Ez az érvelés egyébként nem volt gyenge. Olyan lángelmék, mint Molnár Áron, például vitaszituációban annyit tudnak elmondani az ukrajnai háborúról, hogy Putyin egy beteg állat. Számukra ez elég igazolás több millió ember halálára és Európa tönkretételére. Arra elég volt, hogy véleményvezérek zászlót bontsanak, de ahhoz már kevés, hogy az egész nyugati közvéleményt a háború mellé állítsák – főleg úgy, hogy a háború árát a lakosság a saját pénztárcáján érzi.
Most pedig eljutottunk Venezuelához. Itt már csak gyenge és rest sztorik születtek, például a kábítószer-kereskedelemről. A morális igazolás is elmaradt: Nicolás Madurót nem sikerült igazán démonizálni. Egy táncikáló, latin „potato head”, aki reggaetónra, gyatra angolsággal énekli, hogy legyen béke – őt eladni főgonosznak elég nehéz. Az úgynevezett talking pointokat pedig egy az egyben az iraki háborúból kölcsönözték: csak az országok és vezetők nevét cserélték ki, de a „szakértők” szinte szó szerint ugyanazokat a mondatokat használták, mint akkor.
A lakosságot már nem érdekli a morál. Titkon még örülnek is, mert azt remélik, hogy ettől olcsóbb lesz a „gas” meg a „grocery” – amiben a Trump-kormány az elmúlt egy évben semmilyen fejlődést nem tudott felmutatni. Az elit pedig nyilván abban bízik, hogy lesz elég energia ahhoz, hogy a Kínából hazahozott termelést működtetni lehessen. Mindenki tűkön ül. Nincs már idő a mesékre.
A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőségét.
