Nagy szerencsénkre még mindig jelennek meg olyan művek, amelyeket nem könnyű elfogyasztani, inkább szellemi kihívást jelentenek az olvasó-hallgató-néző számára. Munkát, figyelmet, odaadást igényelnek, ezenfelül türelmet, elköteleződést, magunkévá tevést. Tény, hogy ebbe a dimenzióba van egy magas belépési küszöb, ezt átlépve jöhet csak az igazi meló, a megértés, a vízió, a velőig hasító érzetek és képek feldolgozása és egy életen keresztül magunkkal cipelése. Ahogyan Tarr Béla mondta:
arra nem vetemednék, hogy Krasznahorkai jelenlétében írjak.
Hát igen, még ha háttal nem is kezdünk mondatot, a kortárs magyar kultúra kevés fővédnökéből az egyikük így nyilatkozik a másik munkásságáról. Az effajta magasztalás és tisztelet e félmondata arról is tanúskodik, hogy Krasznahorkai világa megközelíthetetlen, ismételhetetlen, nemigen lehet a közelébe menni és a „műfajteremtés” is csak egy ergya Instagram hashtag lehet ez esetben. Je suis műfordítók.
Az Ő teremtett univerzumában ugyanis nem beszélhetünk ízlésről, nem beszélhetünk minőségről, nem beszélhetünk formákról, meg túlmutatásról, nem hozhatunk példákat, ellenpéldákat, mert egyszerűen nem éri meg. Mindig félő, hogy jóval ostobábbnak fogunk tűnni az Ő jó hosszan szedett és írásjelezett… bármely mondatánál.
Szorongva olvasni jó!?! És szorongva politizálni!?!
Ezért nem szabad társaságban, szociális médiában, politikai indíttatással ilyen butaságot csinálni. Je suis politikusok az Ő mondatai között.
És persze, ha éssel nem is kezdünk mondatot, bármennyire is van Isten vagy nincs, a teremtő emberi elme bizonyosan létezik és kapott most egy díjat, mégpedig egy olyat, ami nagyon is kapcsolódik a földszaghoz, a nyersesség és intellektualitás közös vegyjeléhez, a magyar nyelv és magyar idegrendszeri behuzalozottság, a magyar történelem egészének szövetéhez.
Ha pedig bármilyen indokkal ezt bagatellizálod, esetleg lehúzod az aktuálpolitika szintjére, akkor tudod, ahogy említettem, csak aprópénzre váltasz valami nagyszabásút, relativizálsz egy olyan dolgot, ami kiemelkedő, közös örömre ad okot, amit kizárólagosan együtt szabadna ünnepelnünk, hogy Krasznahorkai az ismert világunk tetejére emelt kitörölhetetlenül kicsit mindannyiunkat.
De tudunk-e még együtt örülni egyazon dolog okán? Vissza kell-e jóval nagyobb tömegek számára érthető sporteseményekhez, Déri János tévéműsoraihoz utaznunk fejben, amikor nyugodtan igennel válaszolhattunk e prímér kérdésre. Nem, a változás, az esetleges fejlődés nem ijesztő, szemben azzal, hogy politikai oldalak rémüldöznek egy politikán kívül eső kritikájától. Ismerjük a plakátokról: „Ez veszélyes!”
Nem, ez sem az. Egy Krasznahorkai szintű gondolkodó alanyi jogon kritizálhat, lehet dühös, meggondolatlan, elragadtatott. Mert ilyen az ember és ilyen a magyar, a kelet-közép-európai. Ahogy érzékenyebb, figyelőbb Nyugat-Európából az országunkba szerelmesedett, itt ragadtak mondják megfigyeléseim szerint: „Itt egyből igazi kapcsolatokat tudtam kialakítani és ez nem engedett el” vagy „Itt maradtam, mert ez olyan real life”. És ez csak a felület. Világunk, viszonyaink mélységeit pedig megismerhetjük a friss Nobel-díjasunk munkásságából, minden más csak szöveg, sorok, időhúzó szó.
A magyar irodalom, kultúra ezen emelkedett pillanatában a korszellem látlelete az a profán, még inkább pitiáner húzás, amikor méltatása helyett valaki elkezd a Nobel-díjjal frissen elismert író zsebében turkálni, ahogyan ezt a hvg tette. Vannak emberek, akik veszik a fáradtságot 1-2 nappal a legújabb magyar Nobel-díj átadása után, hogy részletekbe menően elemezzék a győztes cégének 2019-es bevételeit és kiadásait, mindezt úgy, hogy eldönthetetlen, hogy kifogásolja-e mindezt avagy sem… azt hiszem, ez a házmester-kutakodás az igazi antitézise annak, hogy van a világ művészete csúcsára ért újra egy főszereplőnk .
A Magyar Nemzet pedig arról ír, hogy Krasznahorkai e díj okán mennyivel lesz tehetősebb, és ezt szinte csak a rendszernek köszönheti, hisz itt ez is milyen jó. Tényleg jobb sokkal, mintha lefelezték volna, de azért ne izguljunk túlságosan, lefeleztek/lefölöztek (haha) helyette azért bőven elég dolgot.
Ez több mint katasztrófa, ez boldogság és büszkeség
– toldotta meg Krasznahorkai Beckett mondását, amikor tudomására jutott, hogy beválasztották a Nobel-díjasok karába.
Hallgassunk rá, maradjunk ennyiben.
Szerző: Vranik Krisztián
