„Ha Friderikuszt 300 ezren nézik, akkor nincs jövője a tévének” – VIVA-nosztalgia, TikTok-agy és a sztárkultusz feltámadása a KözBeszédben
A KözBeszéd legújabb adásában Meruk Marcell olyan vendégeket ültet egy asztalhoz, akiknek a hangjától egy komplett generáció egyszerre kapott kedvet suli után tévét nézni és nem házit írni: Miskovits Márton és Bártfalvi Sándor a VIVA-korszakról, a médiás túlélésről, a sztárkultusz eltűnéséről és visszatéréséről beszélnek – természetesen nem úgy, mintha egy kommunikációs tréningen lennének, hanem pont úgy, ahogy ezt tőlük várni lehet: sok röhögéssel, öniróniával és sok humoros sztorival.
Miskovits Márton szerint a VIVA-korszak volt az utolsó pillanat Magyarországon, amikor még igazán létezett klasszikus sztárkultusz. Akkor még volt olyan, hogy rajongók álltak a csatorna épülete előtt, a műsorvezetők pedig egyszerre voltak elérhetetlen tévés arcok és villamossal közlekedő fiatalok. Miskovits úgy látja, később az underground kezdett felemelkedni, a VIVA pedig olyan előadókat is elkezdett rotálni, mint a Bermuda, a Popkids vagy a Punnany, majd ez a fajta rajongói kultúra mintha teljesen eltűnt volna. Aztán jött Azahriah, Pogány Induló és a mostani generáció, ahol újra látszik az a „brutál nagy rajongás”, amely szerinte már emlékeztet a régi VIVA-időkre.
A Pogány Indulóval kapcsolatos felvetésnél a beszélgetés arra kanyarodik, hogy ma már egy előadó nem feltétlenül csak egyetlen szerepben mozog: zenészből lehet filmes főszereplő, médiaszereplőből tartalomgyártó, tartalomgyártóból márka, és közben mindenki próbálja kitalálni, hogy ez tudatos marketing, útkeresés vagy egyszerűen csak a 2026-os popkultúra természetes állapota. Bártfalvi Sándor megjegyzi, hogy Pogány Induló, azaz Szirmai Marcell esetében nem teljesen idegen terep a színészet, mert ő eleve színész is volt, Miskovits pedig hozzáteszi: hosszú távon is ezzel akar foglalkozni. Vagyis itt nem arról van szó, hogy valaki reggel felébredt, ivott egy energiaitalt, és úgy döntött, holnaptól filmsztár lesz – hanem arról, hogy a mai előadói pályák már sokkal több irányba nyílnak egyszerre.
Miskovits saját pályájáról is hasonlóan beszél: szerinte ő már a VIVA előtt is azt csinálta, amit ma tartalomgyártásnak neveznek, csak akkor még nem volt hozzá külön szakkifejezés és LinkedIn-kompatibilis titulus. Zenélt is, műsorokat készített, céget alapított, de végül abban találta meg magát igazán, hogy képernyőn van, zenészekkel beszélget, hülyéskedik, bohóckodik, és közben ezt nem is igazán munkának éli meg. „Én viszont szeretek hülyéskedni, bohóckodni, képernyőn lenni, és pont amit te mondtál, tök érdekes, hogy én is úgy élem meg, hogy ez nem munka, nem nevezem munkának” – mondja, miközben azért azt is hozzáteszi, hogy rengeteg meló, lemondás és háttérmunka van mögötte.
Miskovits arról is beszél, mennyire félreértették őt a VIVA-s időszakban. Sokan azt hitték róla, hogy protekcióval került képernyőre, mert túl fiatal volt, túl gyorsan lett ismert, és hát Magyarországon ilyenkor az első reflex mindig az, hogy „na, kinek a kije?”. Ő viszont ezt nagyon máshogy élte meg: „Rólam nagyon sokan hitték azt, hogy aranykanállal születtem a számba, dehogyis, basszus, a zuglói panelből jövök” – mondja. Hozzáteszi: olyan fiatalon került a VIVA-ba, hogy még mémek is készültek róla, és sokáig küzdött azzal a feltételezéssel, hogy biztos valaki betolta a médiába.
A régi becenevek sem ússzák meg. Miskovits felidézi, hogy volt idő, amikor emberek komolyan azt hitték, a „Random” a vezetékneve, Bártfalvi pedig a Sanyóca-korszakot próbálja kulturáltan eltemetni, több-kevesebb sikerrel. Kiderül, hogy a VIVA-ban mindenkinek kellett valami becenév, mintha ez nem is tévécsatorna, hanem egy osztálykirándulás lett volna, ahol valaki véletlenül bekapcsolva hagyta a kamerát.
A VIVA-s sztorik közben egyre abszurdabbak lesznek: előkerülnek iskolai forgatások, furcsa felkonfok, tütüben csúszdázás, extrém hokedlizés és az a felismerés, hogy a kétezres évek televíziózása néha tényleg olyan volt, mint egy országosan sugárzott próbaüzem. Bártfalvi szerint akadtak helyzetek, amikor egy egész hetet kellett végigvinni egy szponzorált ötlet köré építve, például az „extrém hokedlizést”, ami lényegében abból állt, hogy valaki egy hokedlivel csinált extrémnek szánt dolgokat.
A tévé jövőjéről Miskovits elég egyértelműen fogalmaz. Szerinte amikor Friderikusz Sándor talkshow-ját 300 ezren nézik, az már jelzésértékű: „Amikor a Friderikusznak a talkshow-ját 300 ezren nézik, akkor az azt jelenti, hogy nincs jövője a tévének. Valószínűleg egy TikTok-videóval nagyobbat csinálok már én is.” Szerinte nem feltétlenül a műsorok tűnnek el, hanem az a logika, hogy adott időpontban kell leülni eléjük. Úgy képzeli el a jövőt, hogy egy Sztárban sztár-évad ugyanúgy felkerül majd, mint egy Netflix-sorozat, tíz részben, és mindenki akkor nézi meg, amikor akarja.
Bártfalvi ehhez hozzáteszi, hogy ahogy az ő generációjuk megöregszik, „ki fog halni a tévé szalonja” is. Szerinte a mostani szülők és nagyszülők néznek még hagyományos tévét, de közben már ők is egyre inkább streamingelnek, TikTokoznak, vagy legalábbis gyanúsan közel vannak hozzá: „A TikTok szétk*rja az ember agyát. A figyelmedet tizenkét másodpercig tudja fenntartani. A mi időnkben meg simán néztünk egy Dallas-jelenetet négy percen keresztül.” Miskovits erre Tarantino-példáját említi, Bártfalvi pedig a Dragon Ballt idézi fel, ahol húsz percig tartott egyetlen nagy kitartás, és mégis mindenki boldog volt.
Világossá teszik, hogy a VIVA nemcsak egy zenei tévécsatorna volt, hanem egy korszak, amely egyszerre termelt sztárokat, kínos pillanatokat, popkulturális emlékeket és olyan munkatempót, amely után ma már mindenki vagy reklámfilmet gyárt, vagy saját brandet épít, vagy egyszerűen csak próbálja feldolgozni, hogy egyszer tényleg ebből állt a magyar ifjúsági média. És amikor Meruk megkérdezi Bártfalvit, mit tanácsolna magának, ha ma, „pelyhes tökűként” kerülne be a médiába, a válasz a maga tömörségében tökéletes karrier-tanácsadási program: „Ne menj oda.”
Ez az írás mit sem ér olvasóink nélkül. Ha fontos neked, hogy maradjon kritikus jobboldali hang is a nyilvánosságban, támogass minket Patreon-on, Donably-n, vagy a KözTér alapítványán! Köszönjük!