Kapcsolatom a droggal talán az ’90-es évek végén kezdődött, még általános iskolás koromban. Határozott emlékképeim vannak arról, hogy valamikor a felső tagozat egyik évében, hetedik vagy nyolcadik osztályos koromban prevenciós előadást tartott az osztályfőnöki órán két fiatal előadó. Azóta utánaolvasva, és a foszlányokat újra összeillesztgetve már tudom, hogy ez a D.A.D.A drogprevenciós programja volt. A D.A.D.A. mozaikszó jelentése egyébként dohányzás, alkohol, drog, AIDS. A program az amerikai DARE (Drug Abuse Resistance Education) magyar megfelelője, a rendőrség ifjúságvédelmi, biztonságra nevelő iskolai prevenciójaként működik. Célja, hogy a diákok megfelelő ismereteket szerezzenek, amelyek segítségével felismerhetik a kábítószerek, az alkohol és a dohányzás veszélyeit, és nemet mondhatnak rájuk.
Hogy mire emlékszem pontosan? Sajnos 30 év távlatából elhalványulnak az iskolai emlékek, de az élénken megmaradt, hogy nagyon hasznos és meglepően jó előadás volt. Nem tudom, hogy a program mai verziója hogyan épül fel pontosan, de máig őrzöm a képet, amikor behoztak egy nagy fa keretes dobozt üveglappal a tetején – ami kvázi olyan volt, mint egy képkeret csak mélyebb –, és ez tele volt mindenféle kábítószerrel. Meg lehetett nézni, hogy néz ki az LSD bélyeg, a marihuána, a hasis, a kokain és a heroin. Kérdés, hogy ez a pár alkalom segített-e abban, hogy a szereken túl, felismerjem hatásukat, a drogozás következményeit? Igen is, meg nem is. Határozottan jobb helyzetben voltunk, mint a mai fiatalok, hiszen többet beszélgettünk egymással, és a szüleinkkel, így jóval jártasabb voltam a témában, amihez a prevenciós szeánsz is hozzájárult. Legalább is ezt hittem egészen a középiskola végéig.
Az érettségi évében Pécsre mentünk osztálykirándulásra, és míg nekünk abban az időben – merthogy akkor alternatív-rocker korszakunkat éltük – inkább az alkohol volt jelen a világunkban megesett, hogy a kábítószer is feltűnt a környezetünkben. Olyan naivan ébredtem rá arra, hogy volt olyan osztálytársam, aki már akkor füvezett. Mégis – ha fogalmazhatunk így – a durvább kábítószerekkel inkább egyetem alatt találkoztam. Ezt a kéretlen tapasztalatszerzést lakótársaimnak, akikből volt elég sok mivel az 5 év alatt 9-szer költöztem, és egyetemista barátaimnak, ismerőseimnek köszönhettem. Nem titkolom, a marihuánát és a hasist ismertem, de én például biztos voltam benne, hogy szintetikus drogokat soha nem próbálnék ki. Az LSD-től kimondottan féltem, mivel az a vízióm volt, hogy tuti valami olyat hallucinálnék tőle, amitől rettegek.
Az egyetemi éveim alatt megismertem különböző drogokat mások történeteiből, egyszer-kétszer még közvetlen ”élményeket” is szereztem. Például, amikor kísérgettem az egyik be LSD-zett társamat 1 órát kellett könyörögnöm azért, hogy menjünk már tovább, de ő nem volt hajlandó, mert azt érezte beleragadt a lába az aszfaltba. Ezek a történések akkortájt még viccesnek is tűntek. Mindez azonban fiatal felnőtt koromra megváltozott. Az élet úgy hozta, hogy huszonévesen megismertem egy srácot, aki egy már leszokott heroinista volt. Rengeteget beszélgettünk arról, miért kezdett drogozni, konkrét okot nem tudott megnevezni, csupán odáig jutottunk, hogy a családi háttér, és a környezet komolyan hozzájárult ahhoz, hogy időnként kicsekkoljon a világból. Ahhoz hasonlította, hogy olyan érzés, mint amikor egy forró nyári napon teljesen ki vagy száradva, iszonyatosan sóvárogsz valami innivaló után, majd megiszol egy jéghideg kólát. Sokat gondolkodtam ezen a hasonlaton, ok, de miért nem elégítette ki a vágyat egy jéghideg kóla vagy egy tábla csokoládé. Persze ma már tudom, a pillanatnyi boldogsághormon löketnél többre van szüksége annak, aki a kábítószerhez menekül.
A későbbiekben aztán sokfajta emberrel összesodort az élet. Volt, aki speedet árult, volt, aki kokainozott vagy kizárólag meszkalin párti volt. Az előbbi a munkájával magyarázta a használatot, elmondása szerint nem tudott volna egy éjszaka alatt 1000 db rétest megcsinálni máshogy, utóbbi a bulizás kellékének tartotta. Azt határozottan ki tudom jelenteni, hogy ezen régi ismerőseim 90 százaléka ma már biztosan nem használ semmit. És azt is állítom, hogy a füvező barátok közül sem lett senki heroinista.
Láttam aztán a másik oldalt is, mivel az egyik rokonom Amszterdamban élt egy évet, kiköltözött az akkori holland párjához. És hogy milyennek láttam Amszterdamot? Kettősnek. Ott volt egy csodálatos város, ahol gyönyörű épületek, érdekes és kiváló múzeumok, valamint parkok vannak. Kedvesek, közvetlenek az emberek, ahol nem számít, hogy te honnan jöttél. És mögötte ott van egy másik város, ahol fűszagú minden utca a belvárosban, ahol sok a részeg, beszívott turista – hasonlóan a nálunk tapasztalt bulinegyedes turistákhoz. Elgondolkodtam jobb-e az a rendszer, ahol legálisan megveheted a gombát és a marihuánát, több-e ettől a használó, káros hatással van-e a holland társadalomra? Nem hinném. A holland fiatalok nagy része nem fogyaszt marihuánát, ez inkább turistacsalogató pénzcsináló ágazat.
És hogy miért is írtam le mindezt? Azért, mert hiába találkoztam számtalanszor életem során a drogokkal, láttam embereket függőségben, mélyre süllyedni és onnét kijönni, a tudás segített abban, hogy én ne legyek egy közülük. Segített a támogató családi környezet, a prevenció és a józan ítélőképességem. És segített a tudás. Ha mélyen magamba nézek az jelentett a legtöbbet, hogy olvastam. Elolvastam Hunter S. Thompsontól a Félelem és reszketés Las Vegas-bant, elolvastam Hubert Selbytől a Rekviem egy álomért című könyvet, Bayer Istvántól A drogok történelmét, és még számtalan művet, ami ezzel a témával foglalkozott. Beszélgettem róla az emberekkel, és mindig mertem őszintén kérdezni. Felmerül, hogy megoldás lehet-e egy problémára a teljes tiltás és szigor? Nem. Ezt már a gyereknevelésből is tudjuk. Az őszinte beszélgetések, ismereteink bővítése és ezek átadása, na meg a megfelelő korban valamint időben elkezdett a prevenció lehet az egyetlen megoldás, a többi csak a probléma tudomásul nem vétele.
A témában készített dokumentumfilmünket a nagy magyar drogsztori első és második részét megnézhetitek a Köztér Youtube csatornáján.
