Karácsony ünnepén a 103. KözBeszéd adásban nem a kandalló ropogását hallgatjuk és nem is a bejgli kalóriatartalmát elemezzük, hanem leültetjük egymás mellé Csőre Gábor színművészt és Badár Sándor színészművész, humoristát, hogy kiderüljön: mi marad az ünnepekből, ha a színház életében nincs pihenés; mi történik akkor, ha az ajándék egy létra; és miért van az, hogy a „Jézuska” is gyakran gyanúsan praktikus dolgokat hoz. A beszélgetés alatt felidézzük a kedvenc karácsonyi filmeket, zenéket, de azért nem haladunk el amellett sem, hogy mi az, amiből már év végére bőven elég, akár a bejgliből. Hogy milyen, amikor a Mikulás batyuja tele van jó hangulattal? Bizton állítjuk, hogy a karácsonyi különkiadásunkból kiderül!
A karácsony a színház világában inkább elméleti fogalom, mint gyakorlati. Legalábbis Csőre Gábor például teljes nyugalommal mondja ki azt, amit sok színész csak magában mer halkan: a színház legfeljebb december 24-ét tiszteli,
de szinte 25-én, 26-án, 27-én már játszanak.
Az ünnep tehát megy tovább, csak más jelmezben, miközben a nézőtéren ülőknek ez a természetes, a színpadon állóknak meg az életet jelenti.
Az ajándékozás sem egy szokványos „minden happy” műfaj. Badár Sándor szerint a biztos recept az, ha olyat kérsz a Jézuskától, amit kifejezetten utálsz, mert
ha olyat kap, amit szeret, soha nem fog rád emlékezni.
Csőre Gábor erre nem elméletet hoz, hanem bizonyítékot: a legendás karácsonyt, amikor ajándékba egy létrát kapott. Nem metaforát, nem jelképet, hanem egy valódi, kitolható alumínium létrát. Azóta ez a családi folklór része, afféle ünnepi mértékegység.
A popkultúra is felbukkan a karácsonyi különkiadásban, csak kicsit máshogy, mint a tévében. Csőre Gábor számára a biztos karácsonyi élmény nem egy film vagy egy klasszikus dal, hanem az a tény, hogy a felesége december 1-jén elindítja a karácsonyi zenéket, és onnantól „0–24-ben” szólnak, megállíthatatlanul. Ez nem nosztalgia, hanem állóképességi gyakorlat, amely egészen december végéig tart.
A beszélgetés egyik legérzékenyebb pontja az a mondat, amit mindenki ismer, de senki nem szeret hallani:
igazán nem kellett volna.
Badár Sándor szerint ebben benne van minden, amitől az ünnep hirtelen félrecsúszik – az az érzés, hogy hiába a jó szándék, mégis falba ütközik. Innen már csak egy lépés a karácsonyi csend, ami sokkal hangosabb bármilyen vitánál, bár az amerikai karácsonyi filmekben talán pont az ellenkezőjét látjuk.
A múlt is visszaköszön, játékokkal, hiánygazdasággal és gyerekkori örömökkel. Csőre Gábor felidézi, amikor a nagypapája a TSZCS-vel kijutott a GUM áruházba, ahol
nem lehetett kapni semmit igazából
, mégis sikerült hazahozni egy orosz holdjárót. Az emlék csúcspontja az a pillanat, amikor ez a holdjáró felborította a barát távirányítós tigris tankját – űrtechnológia ide vagy oda. Badár Sándor ezzel szemben arról beszél, hogy neki nem voltak nagy elvárásai: amikor
semmi nem volt, a kicsinek is lehetett már örülni
, még akkor is, ha a karácsonyi ajándék valójában az apja saját kisvasút-álmát szolgálta ki.
Na de nem csak arról szól a karácsony, hogy hangosan megvitassuk a múlt és jelen legmegosztóbb pillanatait, hanem hogy elcsendesüljünk és teret adjunk a bensőséges gondolatoknak is. A beszélgetés végén minden poén, csipkelődés és abszurd történet ellenére hirtelen elcsendesedik a tér. Arra a kérdésre, hogy kit hívnának meg a következő karácsonyra, Csőre Gábor azt mondja: a szüleit. Badár Sándor csak annyit tesz hozzá: ő is erre gondolt. És ebben a pillanatban minden létra, ferde karácsonyfa és végtelenített karácsonyi dal a helyére kerül.
Köszönjük, hogy idén is velünk tartottatok kicsivel több, mint 100 adáson keresztül. Jövőre folytatjuk a KözBeszédet, a megszokott tempóban, új lendülettel, új interjúalanyokkal!
KözTér
