Egyre gyakrabban látom, illetve hallom a nyelvhasználati különbségekből fakadó konfliktusokat, interneten és élőszóban egyaránt. Többnyire a Z generáció tagjai és a náluk fiatalabbak kerülnek „tűz alá”, amikor Hunglishul beszélnek. Nem szándékom sem megvédeni, sem támadni őket, hiszen a magyar nyelv élő nyelv. Ezeknek elsődleges tulajdonsága pedig az, hogy változnak. Az, hogy egyáltalán beszélhetünk erről a folyamatról, azt jelzi: a nyelvünk nagyon is életben van, és ezáltal mi is.
Tehát akár örülhetünk is a „problémának”. A nyelvünk attól élő, hogy vannak aktív használói, akik reagálnak a világra: az aktuális divatra, az új technológiai vívmányokra és a popkultúrára. Új kifejezések születnek, a régiek pedig eltűnnek vagy új jelentést kapnak. Mégsem tudok elmenni amellett, hogy létezik a nyelvromlás fogalma is. Tisztában vagyok vele, hogy vannak nyelvészek, akik ezt túl szigorú kifejezésnek tartják, de akadnak azért bőven olyanok is, akik nem, így a „puhább”, deskriptív megközelítés engem most nem fog érdekelni. Meg is indokolom, miért.
Mi teszi élővé a nyelvet?
Az élő nyelvnek három fő tulajdonsága van:
- Változékonyság: Az élő nyelv olyan, mint egy organizmus: ha nem változik, elhal. A változás nem hiba, hanem a túlélés záloga. Új fogalmak születnek, régiek kopnak ki, a jelentéstartalmak eltolódnak.
- Közösségi kontroll: A nyelvet nem az akadémiák, hanem a beszélők közössége alakítja. Ha egy kifejezést elegen használnak hosszú ideig, az a nyelv szerves részévé válik, függetlenül a szótáraktól.
- Alkalmazkodóképesség: A nyelv mindig a beszélő aktuális igényeihez idomul. Ha egy magyar fiatal úgy érzi, a „challenge” szó pontosabb érzelmi töltetet hordoz, mint a „kihívás”, az élő nyelv a legkisebb ellenállás felé indul el.
Amikor két kultúra intenzíven érintkezik, a nyelvek elkerülhetetlenül hatnak egymásra. A Hunglish esetében az angol mint lingua franca (közvetítő nyelv) dominanciája érvényesül. Emellett az emberi agy törekszik a leggyorsabb információátadásra; ha egy angol kifejezés rövidebb vagy specifikusabb (pl. „meeting” vs. „értekezlet”), az élő nyelv a rövidebbet fogja preferálni.
Jövevényszavak és határok
Nem kárhoztatom azokat, akik belekeveredtek a Hunglish használatába, hiszen velem is előfordul, hogy angol kifejezést használok. A magyar nyelv eleve rengeteg jövevényszót tartalmaz; nem ez az első eset, hogy szoros kapcsolatba kerültünk más nyelvekkel. A török hódoltság korából, a Habsburg-időkből és a Monarchiából is számtalan kifejezésünk maradt. A 19. századi Budapest kávéházaiban természetes volt, hogy a „snájdig” fiatalok „fájrontot” tartottak vagy „spacírozni” mentek.
Ez a folyamat ma sem csak az angollal zajlik. A határon túli magyarok nyelvi készletébe is számos idegen kifejezés épül be. Például: „Vegyél fel egy májkát, vedd el a spájzból a bánkit meg a bulocskát, gyere ki és tedd be a bagazsnyikba” Nem túl életszerű helyzetet ír le, de ez egy működő mondat, én legalábbis minden részét értem. Míg az olvasok többségének elképzelése sincs mit írtam ebben a mondatban.
A kifejezés, ami a legjobban tetszett, de sosem állt rá a nyelvemre, hogy aktívan használjam az a: ne perevezsálj. Annyit tesz, ne idegeskedj, ne feszengj, ne aggodalmaskodj.
Hol kezdődik a nyelvromlás?
Mindennek van egy egészséges határa. Amikor a Hunglish már nem csak annyit jelent, hogy „becsúszik egy-két angol szó”, hanem a magyar nyelv alapvető szabályszerűségeit kezdi ki, akkor beszélhetünk valódi romlásról.
Nyelvész nem vagyok ezt azért leszögezném. Így mélyen nem megyek bele abba, hogy szerkezetileg milyen módon rongyol bele néha a hunglish a magyarba. De azt mindenki tudja, hogy az igényes beszédben a szóismétlés egyáltalán nem szerencsés. Ezért jó, hogy vannak rokonértelmű szavaink. Ha ezeket megtoldjuk egy angol kifejezéssel, az nem baj, de ha valaki kizárólag egyetlen idegen szót használ mindenre, a kívánt hatás ellenkezőjét éri el. Nem okosabbnak, hanem kifejezetten butábbnak fog tűnni, így a nyelvvel együtt az ő megítélése is romlik.
A Sapir–Whorf-hipotézis: A nyelv mint szűrő
A Sapir–Whorf-hipotézis lényege, hogy a nyelv nem csupán eszköz, hanem egy szűrő, amin keresztül a világot látjuk. Bár az elmélet azon változatát, miszerint a nyelv teljes mértékben korlátozza a gondolkodást, mára elvetették, a másik változata továbbra is érvényes: a nyelv befolyásolja, mire figyelünk, hogyan kategorizáljuk a valóságot, és milyen mentális „rövidítéseket” használunk.
Több kutatás is igazolta, hogy a nyelv szerkezete formálja a kognitív képességeket:
Lera Boroditsky vizsgálta a kuuk thaayorre törzset, akik nem használnak olyan szavakat, mint „bal” vagy „jobb”, csak égtájakat. Ezáltal egy 5 éves gyermeknek is olyan tűpontos az irányérzéke, ami nálunk a felnőtteknek is lehetetlen. A nyelvük kényszeríti az agyat a bonyolult térbeli logika fenntartására.
Az orosz vagy görög nyelvben külön szó van a világoskékre és a sötétkékre. Az EEG vizsgálatok kimutatták, hogy az ő agyuk gyorsabban ismeri fel a határt az árnyalatok között. A nyelvi kategória tehát szó szerint áthuzalozza az érzékelést.
A nemrég említett mentális rövidítés valami ilyesmi lehet: ha a nyelvedben csak egy szó van a hóra (snow), az agyad egyetlen egységként kezeli a látványt. Ha viszont tíz szavad van rá (mint az eszkimóknak), az agyad kénytelen finomabb megkülönböztetéseket tenni. A Hunglish kifejezések (pl. vibe, random, cringe) valójában mentális gyorsbillentyűk. Ha azt mondom valamire, hogy „cringe”, az agyamnak nem kell elvégeznie azt a finom munkát, hogy eldöntse: ez most szégyenteljes, feszélyező, ízléstelen vagy kellemetlen. Az agy ellustul, mert nem kell árnyalatokat keresnie.
A magyar nyelv agglutináló (ragozó) természete és a rendkívül gazdag metaforikus rendszere (pl. a belső szerveink és érzelmeink kapcsolata: „epekedik”, „szívére vesz”) egyfajta „többdimenziós” gondolkodást igényel.
A belső logika elvesztése = kognitív ellustulás?
A nyelvi relativitás szempontjából tehát, a Hunglish terjedése, amiben a bonyolult magyar szerkezeteket egyszerű, angolból átvett panelmondatok váltják fel, a gondolkodás egyszerűsödéséhez vezet. Ha a nyelv „ellaposodik”, a beszélő agya nem kényszerül arra, hogy a magyar nyelv precíz árnyalatait pl. elindult, megindult, elvándorolt, elslattyogott használja. Ha mindenre csak azt mondjuk, hogy „ment”, a gondolat is szegényesebb lesz.
Míg az angol (mint germán/latin keveréknyelv) gyakran elvont, görög vagy latin gyökerű szavakat használ a bonyolult fogalmakra, addig a magyar leíró és képi. A magyar nyelvben a szóban gyakran benne van a magyarázata is. Ez a fajta „beépített logika” folyamatosan kényszeríti az agyat a fogalom mögötti tartalom vizualizálására.
Például:
Lelkiismeret vs. Conscience:
· Az angol conscience a latin conscientia (közös tudás) szóból ered. Elvont fogalom.
· A magyar lelki-ismeret szóban benne van a definíció: a lélek önmagát ismerő, önmagával elszámoló képessége.
Látószög vs. Perspective:
- Az angol perspective (átlátás) egy latin műszó.
- A magyar látószög azonnal megadja a geometriai értelmezést: a szög, amiben a világot nézed.
Szeretünk rövidíteni, és ösztönösen törekszünk a gyors információcserére. Viszont ennek vannak hátulütői. Ha egy bonyolult társadalmi helyzetre van egy pontos, árnyalt magyar szavad pl. méltánytalanság, a logikád ezen a finom vonalon indul el. Ha ezt lecseréled egy általános angol panelre pl. unfair, az agyad hajlamosabb lesz fekete-fehérben látni a helyzetet, mert a használt címke nem igényel mélyebb elemzést. A nyelv tehát megspórolhatja neked a gondolkodást, ami hosszú távon a logika ellustulásához vezethet.
Nem akarok ezzel most károgni, de ha birtokodban van egy nyelv, ami logikádat edzésben tartja mint a testedet a sport, akkor nem okos dolog direkt butulni.
Ez csak feltételezés a részemről, de talán az, hogy egy ilyen kicsi lélekszámú nemzet ennyi feltalálót termelt ki, összefügg a nyelvünk sajátos képi világával és azzal, hogy eleve egy nagyon nehéz nyelv.
Nincs új a nap alatt
De mint írtam korábban, nincs semmi olyan ma, ami ne történt volna meg akár 400 évvel ezelőtt is. A magyar nyelv mégis itt van, köszöni szépen. Kitermelt egy Petőfit, Aranyt, Babitsot, Adyt, József Attilát. Talán az egyetlen különbség a mennyiség. Ma az internet miatt sokkal nagyobb adag tartalom, információ zúdul minden korosztályra. Igen, megint ez a probléma. Úgy tűnik, már nem Rómába vezet minden út.
Azok a természetes folyamatok, amik régen szűrőként benne voltak a nyelvben, ma is léteznek, de nem vagyok benne biztos, hogy meg tud birkózni ekkora mennyiséggel.
Például régen is és ma is van, hogy nem átvesznek egy szót, hanem magyarosítottak. Pl. a német „Schlagfertig”-ből nem „slágfertig” maradt (bár a szlengben létezett), hanem megszületett a zseniális „talpraesett”. Ehhez képest ma nem egyszer hallom a „kisujj-eltartós, na most okos leszek” kijelentést, mikor valaki gúnyosan megjegyzést tesz egy-egy magyarra konvertált angol szóra. Aktívan keresztbe téve a nyelv öngyógyításának. Szerencsére vannak olyan magyarítások, amiknél senkinek nem tűnt fel, hogy megtörténtek, hiszen a megosztás szavunk tökéletesen leváltotta a share-t.
De azt se felejtsük el, hogy többször is szükség volt nyelvújító mozgalmakra. Az egyik legsikeresebb ilyen a sportnyelvben történt. Senki nem hívja a büntetőrúgást, a tizit „penalty”-nek. Azért, mert Stoffán János és sportújságíró társai beletették a melót, hogy igazán életképes magyar kifejezésekkel lássák el a sport nyelvét. A javasolt szavak rövidek, frappánsak és logikusak voltak. Nem kényszerítették, hanem „eladták” a beszélőknek.
Összegezve, nem kárhoztatom a fiatalabb generációkat, hogy megvan a maguk nyelvhasználata. Csak figyelmeztetni szeretném őket, hogy kicsit nagyobb választékosságra törekedjenek. Egy-egy idegen szó kiejtésével az égvilágon semmi baj nincs. De a visszájára fordul ez, mint minden az életben, ha túlzásba viszik. Végső soron viszont, fiatalok, ez a dolgotok: túlzásokba esni, élni pont mint a nyelvünk.
