A színház jó esetben szinte egy nagyon jól működő katonai szervezet. Nagyon nagy fegyelmet, figyelmet és egymás iránti toleranciát kíván
– hangsúlyozta Kováts Adél, Kossuth- és Jászai Mari-díjas színésznő, a Radnóti Miklós Színház igazgatója a KözTér közéleti csatorna KözBeszéd című műsorának.
A beszélgetés fókuszában a színésznő munkássága és vezetői tevékenysége áll, egy olyan impulzív emberé, aki jelentős hatással van a magyar színházi életre, különösen a Radnóti Színház megújulására és kortárs színházi törekvéseire.
Kováts Adél karakteres véleményt fogalmaz meg a közhiedelemben bohémnak tartott teátristákról. Szerinte a színészek rendkívül fegyelmezett emberek. Meggyőződése hogy, amíg egy alkotói folyamat zajlik, addig a színháznak demokratikusnak kell lennie, hiszen egy darab színpadra állítása csapatmunka. Bár együtt hozzák létre az előadást, így az közös felelősség, ugyanakkor a maga posztján mindenki saját magáért is felel.
Szavai szerint a Radnótiban egymás iránti tisztelet jellemzi a színészek munkáját, mindenki ugyanúgy próbál a színpadon. Az igazgató álláspontja, hogy az egyetemi hallgatónak éppúgy meg kell adni a jogot az önérvényesítésre, a próbálkozásokra, ahogyan egy Kossuth-díjas művésznek.
A színház és a politika kapcsolatáról úgy véli, hogy „a színészi társadalmat önmagában semmi nem osztaná meg”. Pályafutása során korábban és most sem tapasztalja azt, hogy kimondva vagy kimondatlanul egy munkában a politika jelen lenne. Úgy gondolja, egy „felturbózott, mesterségesen előállított” dolog az, hogy világnézeti, gondolkodásmódbeli különbségek mentén éket vernek művészemberek közé.
Mint mondja:
amikor a kulturális centralizáció elindult, a kulturális TAO megszüntetésével, az előadói törvénnyel egyre inkább politikai térbe kerültek a szakmai kérdések. A szakma képviselői folyamatosan csatát vesztettek.
Bírálja azokat az intézkedéseket, amik bizonyos dolgokat retardálnak és visszanyomnak. Ami azt a problémát veti fel, hogy, ha valaki szakmai kritikával él, azonnal rásütik a bélyeget, hogy ez ellenzéki magatartás. Egy családon belül, egy cégen belül, egy szervezeten belül, egy országon belül, hogyha a szakmai bírálat nem talál értő fülekre, akkor mindenki, aki nem káderhangon szólal meg az viselni kényszerül ezt a stigmát.
Kováts Adél munkássága jól példázza, hogyan lehet a színházat a társadalmi párbeszéd eszközeként használni úgy, hogy közben megőrzi művészi integritását és függetlenségét.
Véleménye szerint a színházi életben a jelen körülmények között nehéz talpon maradni, ami miatt sajnos rengeteg művész fog hátat fordítani hivatásának. Úgy látja, a szakma bizonyos helyeiről elvonják a pénzt, más helyeken viszont több van, mint kellene. A független társulatok kezdenek ellehetetlenülni, emiatt a fiataloknak nem lesz lehetőségük kiteljesedni.
Kováts Adél nemcsak pályájáról, de az anyaság kihívásairól, örömeiről, gyermekével megjárt kálváriájáról is nyíltan beszél. Mint mondja, az anyaságban rejlő szépségek és nehézségek egyaránt hozzájárultak személyes fejlődéséhez.
Minden anya hallgasson a szívére, meg a belső megérzéseire, mert tényleg sokszor nem lehet tudni, hogy min múlnak a dolgok.
– tanácsolja. Életében fontos helyen szerepel a sérült emberek, a fogyatékkal élők támogatása, szavuk hallatása.
Boldog, áldott, aki sohasem siettet, mert lehet, hogy csak időre van szükségünk és nem segítségre.
– idézi lánya egyik kedvenc mondását.
Túlképzés van a szakmában – fogalmazza meg a színészképzésről a nyilvánosan kevesek által kimondott álláspontot. Feleleveníti, hogy amikor ők végeztek, akkor egy intézmény volt, ahol színészeket, színházi embereket képeztek, és voltak rosták, amin sokan fennakadtak. Most nincsenek ilyen szűrők, mert a művészeti egyetemeken fejkvóta van, szerinte ez teljesen kontraproduktív.
Kurucz Dániel műsorvezető kérdésére, hogy kit választana két kiváló színész jelentkező közül, aki az SZFE-n végzett vagy csak a Freeszfe-n azonnal rávágja, neki „csak az számítana, hogy milyen képzést kapott és hogy mennyire tehetséges.” Tapasztalatai szerint nagyon láthatóak a képzésbeli különbségek.
Fontos, hogy ki honnan jött, Marosvásárhelyről, vagy Kaposvári Egyetemről, az SZFE-ről, vagy a Freeszfe-ről.
Biztos abban, hogy a fiataloktól nem szabad elvenni a lehetőséget, szerinte a legnagyobb baj, ami most történik, hogy a pályakezdő művészek fejlődése nagyon-nagyon „elsilányodik” és a lehetőségeik beszűkülnek.
Kováts Adél nemcsak színházi, de filmszerepekben is kipróbálhatta tehetségét. Szerinte a színház és a film eltérő képességeket, eszközöket kíván meg egy színésztől. A filmeknél, különösen a magyar filmeknél a puszta lét, a személyiség, a nonverbalitás, amit ha színész hordoz, vagy a figura sokkal fontosabb, mint az, hogy egyébként az adott szerepet el tudja-e játszani.
Kováts Adél meggyőződése, hogy olyan darabokat kell bemutatni, ami az embereket foglalkoztatja. Mivel „nehéz az élet, és egy káosz van körülöttünk” egyre nagyobb kihívást jelent a színpadra állítandó darabok kiválasztása.
A beszélgetés során a színésznő azt is elárulja, újra ringbe száll-e az igazgatói posztért. Ugyanakkor afelől sem hagy kétséget, mit választana, ha feltennék neki azt a kérdést, hogy soha többé nem játszhat, vagy lehet a Radnóti Színház igazgatója.
Kérdésre válaszolva Kováts Adél elgondolkodik azon, hogy mi az, amit az igazgatói pozícióból nehéz elengedni:
„Élvezem, hogy hatással vagyok mindenre.”
Mint mondja, tudvalevő, hogy a Radnóti Színház nagyon pici színház, ma már megvan az az elvárás, hogy egy kis színháznak, miközben sokkal kevesebben vannak, ugyanúgy kell látszódnia, mint a nagyoknak, a Katonának, az Örkénynek vagy a Vígszínháznak. A 15 főből álló társulat sokkal nagyobb terheket visel, büszkék rá, azok a kampányok és ügyek melyeket képviselnek nagyon sok emberhez elérnek.
