Megesett, hogy elmentem Prágába egy Bruce Springsteen-koncertre. A valóságtágítás nagyszerű módja ez: magyarként, egy csehországi reptéren, egy nagyon amerikai dolgon részt venni több ezer európai zarándokkal. Nem is nagyon tudtam elképzelni, hogy fog ez kinézni. Majd együtt énekeljük a Born in the USA-t mi, kanizsaiak és brünóiak, prágaiak a New Jersey-i feleségemmel? That sounds cringe a little bit.
Szóval megérkeztünk Prágába, hiányos Springsteen-ismereteimmel, bár a fanatikus rajongó családból származó feleségem próbál okosítani. Közben pedig Prága szép és jó. Sajnos talán jobb is, meg szebb is, mint Budapest. A sör viszont a legjobb. Gyakori tesztelgetéseim közepette azon gondolkodom, hogy lehetnénk mi is olyanok, mint a csehek. De valamikor az elmúlt 40 évben volt egy pont, amikor úgy döntöttünk, hogy inkább románok leszünk. Talán csak a szemem kerüli, de kevesebb a luxusautó, sok a Škoda és a közepes kategória; sokat elárul ez az értékpreferenciákról. Tisztábbak a terek, a tetők rendben vannak, szinte mind be van építve. A villamos régi és cseh gyártmány, a városkép része, valószínűleg nem is akarják lecserélni, viszont lehet a járaton vonaljegyet venni – ráadásul kártyával. Micsoda vívmányok ezek egy budapestinek. Űrkorszak, tényleg.
Na, de a régi reptérre érve óriási tömeg fogadott, viszonylagos szervezettség, stadionszerű elhelyezkedés. Az első szám már le is ment, énekelnek az emberek, boldogok. Aztán Bruce elkezdett politizálni. Nem túl eredeti módon – olyan majkásan, olyan Robert De Nírósan –, és hosszasan szidta Donald Trumpot. A tömeg tolerálta, tapsolt, nincs ováció, de az üzenet átment: Trump egy diktátor. És ez ment négy órán keresztül – zene és politika.
Letaglózott. Azon kezdtem el gondolkodni, hogyan jutottunk el idáig? Miért nem lehet bennünket békén hagyni, zenét hallgatni? Nem mintha Bruce Springsteen nem politizált volna mindig is. Mint ahogy a beépített szakértőimtől (apósom) később megtudtam, a Born in the USA sem egy hagyományos patrióta szám, ahogy nekünk, second-hand Springsteen-hallgatóknak tűnik, hanem egy kiállás a vietnámi háború veteránjai mellett, és a háború értelmetlenségéről szól. Sőt, Bruce Springsteen egész munkássága végül is politika – egy baloldali életérzés, az amerikai munkásosztály életérzése. Az egykor főleg fehér népességből álló, kétkezi munkából tisztességesen élők zenéje.
Na mármost ez az életérzés megszűnt létezni – nemcsak demográfiailag. Kétkezi munkából, sőt lassan bármilyen munkából Amerikában sem lehet tisztességesen megélni. A Bruce által nagyra értékelt világ rozsdaövezetekbe és fentanylba fullad, a munka pedig Ázsiába lett kiszervezve a profitmaximalizálás érdekében. Trump pont emiatt népszerű – ezek a társadalmi csoportok és ezek a gazdasági jelenségek adták politikai sikereit. Szóval valahol érthető az énekes úr haragja: az elnök egyfajta konkurencia, a hallgatóságára tör, elviszi őket, becsatornázza.
Lehet, csak azért, mert turbulens világban élünk, de a koncerteken való, két szám közötti politizálás olyan zenészektől is hétköznapivá vált, akiknek nem tartozik a politika a zenei krédójuk közé. Talán három éve voltunk Liraz koncerten Budapesten. Az iráni születésű zsidó énekesnő pedig éneklésmentes percet sem hagyott politika nélkül, hogy alaposan elmagyarázza a budapesti közönségnek, Irán miért rossz.
Természetesen mi, magyarok is felzárkózunk a jelenséghez. Gondoljunk csak Majkára és a „régen minden jobb volt” boomer életérzésre, aki csakugyan egy kis politikával lendítette fel az eladásait. Vagy azokra a zenészekre, akik többszörös teltházas, kormányt kritizáló koncertet adnak stadionokban – azokban a stadionokban, amiket szerintük nem kellett volna felépíteni.
De akkor most legyen minden zenész olyan, mint Britney Spears, aki még fénykorában Tucker Carlsonnal adott interjújában azt felelte az iraki háborúra feltett kérdésre:
Bíznunk kell az elnökben, és mindenben, amit csinál.
Vagy mint Elvis Presley, aki egyszerűen annyit mondott a riporternek:
Szeretném megtartani a véleményemet magamnak.
A mainstream nem politizált – veszélyes volt, akár közönséget veszíthetett. A helyzet nagyon megváltozott mára. Nemcsak a nemzetközi helyzetek fokozódnak, hanem minden politikává vált. Hiszen voltak konszenzusok a nyugati társadalmakban, amiket a politikusok nem léptek át. De ma már tényleg minden politika: ha autósok vagyunk, vagy biciklivel járunk; ha az időjárásról beszélünk; ha húst eszünk vagy vegetáriánusok vagyunk; ha vakcinákról beszélünk, akaratlanul is valamilyen oldalhoz sorolnak minket. Nem volt ez mindig így.
Szóval van-e joga sok ezer vagy millió embert befolyásoló zenésznek/színésznek ilyen módon politizálni? Természetesen van. De attól még, hogy valaki jól gitározik vagy jól táncol, nem feltétlenül jelenti azt, hogy ért is a politikához. Sőt, a politika megértéséhez idő, kognitív energia és némi lexikális tudás kell. Birtokában van-e ezeknek egy olyan ember, aki másra használja ezeket az erőforrásokat? Történetesen arra, hogy sztár legyen. Az pedig, hogy ezek az emberek a népszerűségüket felhasználva olyan politikai üzeneteket próbálnak átvinni a közönségükön, mint hogy „Trump gonosz”, „Orbán meg lop”, az elég egyszerű észjárásra vall.
Szóval azért mégiscsak óriási bajom van ezzel az egésszel: a zene érzelem, a politika ráció.
És ezek az emberek egyre kevesebb helyet hagynak a politikáról való gondolkodásnak ebben az óriási zajban, amiben élünk. Az érzelmek teljesen átveszik az ész szerepét a politikában. Valamint elveszik a politológusok munkáját… persze van olyan politikus bőven, aki nem baj, ha nem politizál.
