Több mint három éve annak, hogy Oroszország egy „különleges katonai művelettel” próbálja visszaforgatni a történelem kerekét – Ukrajna szuverenitásának kárára. A „három nap alatt Kijevben vagyunk” típusú álmodozások helyett pedig inkább az vált realitássá, hogy napokra-hetekre van szükség még egy félreeső tehénistálló elfoglalásához is valahol Donyeck térségében.
És bár a háborúnak jó eséllyel nem lesz győztese – mert hogy egy ilyen konfliktusban nincsen győztes, csak vesztes, meg még nagyobb vesztes –, az is nyilvánvalóvá vált, hogy Moszkva sem éppen a hadtörténelem expresszjáratára váltott jegyet. Éppen ellenkezőleg: inkább úgy tűnik, mintha egy beragadt, hatvanas évekbeli, hengerfejes Ladában zötyögnének előre, miközben a rádió recsegő hangfalaiból üvöltve szól a szovjet himnusz.
Most éppen Szergej Rjabkov külügyminiszter-helyettes vállalkozott arra, hogy új színt vigyen az orosz geopolitikai nagyotmondásba és bedobta, hogy „Oroszország nem fejezi be az ukrajnai háborút, amíg a NATO ki nem vonul a balti országokból”. Lehet persze legyinteni, hiszen nem ő az első magas rangú orosz hivatalnok, aki a realitásoktól igencsak elrugaszkodva próbálja újraértelmezni az orosz dicsőség mítoszát. De azért érdemes egy pillanatra elidőzni ezen a mondaton!
Egyrészt: ha van nettó öngyilkosság a modern hadtörténelemben, akkor egy NATO-tagállam megtámadása az. Már csak azért is, mert az az orosz hadsereg – amelyik három év alatt sem bírta teljesen legyűrni Ukrajnát – aligha lenne képes egyszerre a három balti NATO-taggal (meg a fél világgal) ujjat húzni, pláne úgy, hogy közben a nyugati szövetségi rendszer éppen most pörgeti fel újra a hadiipari gyártósorokat.
Másrészt pedig: tökre értjük, hogy Putyinéknak még a “dicső” szovjet időkből megmaradt térképek vannak odaragasztva a Kreml tárgyalóinak falaira. Ott, ahol még Varsó vagy Budapest is csak egy nyugat-szovjet előváros, Rigáról, Vilniusról vagy Tallinról már nem is beszélve. Csakhogy 2025-öt írunk és a nosztalgikus múltidézés helyett talán érdemes lenne belenézni a tükörbe. A realitás ugyanis az, hogy Oroszország egy igencsak túlfeszített katonai gépezettel próbál világpolitikai súlyt demonstrálni, miközben nyugaton egyre nyilvánvalóbbá vált az elmúlt években, hogy a király meztelen.
A nyugati világ pedig csak remélni tudja, hogy az oroszok meg sem szeretnék próbálni végrehajtani valamelyik delíriumos álmukat. Mert bár az orosz vezetésben időről időre akadnak, akik szeretnek nagyokat mondani, az Észak-Atlanti Szerződés 5. cikkelye nem vicc kategória. Éppen ellenkezőleg: az a pillanat, amikor a szavak helyett tényleg megindulnak a tankok – és ezúttal nem Moszkva felől.
